Coreen Megan de Brastoll

1505-ben megállt számomra az idő, így időről-időre, ha a tükörbe pillantok, akkor egy fiatal, sápadt nő köszön vissza onnan. Régen azt mondogatták, hogy a tekintetemmel ölni lehetne, azonban most korántsem olyan rideg a pillantásom mielőtt még Bri visszatért volna és megismertem volna Jasont. A gyilkos zafírkék pillantást általában az ikrek, vagy az engedetlen diákok érdemlik ki nálam, bár az ikrek is csak akkor, ha valami óriási bajba keveredtek.

A hajam szőkésbarna, kibontva a háta közepéig érne, azonban általában vagy összekötöm, vagy feltűzöm, mert úgy sokkal kényelmesebb, és talán úgy kicsit felnőttesebbnek tűnök.

Bár nem látszik, de nagyon jó kondiban vagyok, hiszen kiskorom óta állandóan edzésben vagyok. Mostanában inkább kocogni szoktam, de nagyon ritkán kedvem támad lovagolni is. Képtelen lennék tétlenül punnyadni egész nap. Szükségem van a mozgásra. Tehát akármennyire is tűnök törékenynek, képes vagyok puszta kézzel csontot törni.

A testvéreimhez képest a 187 centimmel én vagyok a legmagasabb, ezért, ha együttvagyunk gyakran hiszik azt, hogy én vagyok a legidősebb.

Szeretek öltözködni, egész ruhatáram van otthon, azonban a hosszú szoknyákat már gyerekként sem viseltem el, nemhogy felnőttként. Lázadásomnak köszönhetően pedig eddig minden évszázadban sikerült olyan ruhákat hordanom, amelyek az adott korhoz képest botrányosan rövidek voltak, viszont mostanra legalább eljutottam arra a szintre, hogy az ilyen ruhákat nem veszem fel, ha elmegyek otthonról. Elvégre igazgató-helyettes vagyok és van három gyerekem. Nem illene, ha miniszoknyában tipegnék be magam az órára.

Mielőtt átváltoztam volna, teljesen átlagosnak neveztem volna magamat, csupán a vámpírság lágyított a vonásaimon.

Mit is mondhatnék magamról? Eléggé ellenmondásos személyiség vagyok, ellentmondásos tulajdonságokkal.

Ha bármivel kapcsolatban megsértik a becsületemet, vagy a büszkeségemet, akkor kemény megtorlás várható utána. Azonban, a rászorulókkal szemben igenis segítőkész vagyok. Még a javító akaró diákjaimat se hajtottam el soha, bár lehet megérdemelték volna, de mégis adtam nekik egy újabb esélyt.

Cseppet szarkasztikus és morbid humorom van, amit az évszázadok során már majdnem sikerült tökéletesre csiszolnom. E mellé társulnak a kissé kritikus, vagy éppen cinikus megjegyzéseim, amiket általában a túlérzékeny emberek nem viselnek túl jól.

Makacs vagyok. A céljaimtól sose lehet eltéríteni. Néha olyan feladatokat is elvállalok, amelyek látszólag meghaladják a képességeimet, és a környezetem nem kis csodájára mégis sikeresen elvégzem azokat. Az alaptermészetemhez tartozik, hogy imádom a kihívásokat.

A neveltetésemnek hála hatalmas önfegyelemmel rendelkezem és viszonylag türelmesnek is lehet nevezni. Azonban a látszólagos nyugalom és keménység mögött nagyon sérülékeny vagyok. 

Gyakran a végletekig ragaszkodom a véleményemhez, ezért Jason néha eléggé önfejűnek tart.

A kitartásomat az is igazolja, hogy bármilyen helyzetből képes vagyok talpra állni.

Jó érzékem van a kutatómunkához, a titkok feltárásához. Érdekelnek az ősi, misztikus és elvont dolgok.

Rendkívül tanulékony vagyok, szinte bármilyen téren megállnám a helyemet, mert minden el tudok sajátítani.

Az életem korántsem nevezhető nyugalmasnak, sőt épp ellenkezőleg, talán túlzottan is izgalmas és eseményekkel teli. Minden 1486 októberében kezdődött, ugyanis akkor születtem. Anyám elmondása szerint egy rideg, esős nap volt, és apám nem tartózkodott otthon, amikor megindult a szülés. Sőt a klán egyetlen férfitagja sem volt otthon, ugyanis éppen csatát vívtunk akkor egy másik nagyobb vámpírklánnal, így csak a szolgálók, a nők és gyerekek voltak erődben.

Elég közel lehetett hozzánk a csata, ugyanis később mesélték nekem, hogy amikor megszülettem folyamatosan bőgtem, még anyám karjai közt is, azonban amikor a viharon átszűrődött a klánom diadalittas kiáltása, elhallgattam. Anyám már akkor sejtette, hogy a későbbiekben valahogy mindig a csaták kellős közepén fognak majd megtalálni engem. Ezért is kaptam a Coreen nevet, amely lándzsát, vagy dárdát jelent. Apám kedvenc fegyvernemei voltak, és később én is megszerettem ezeket a fegyvereket.

Mondhatnám, hogy tizenéves koromig nem történt velem semmi érdekes, de akkor hazudnék, hiszen alapból Írország egyik legnagyobb klánjának a leszármazottjaként jöttem a világra, bár nyilvánvaló volt, hogy a vezető szerepet a későbbiekben a bátyám, Conan fogja majd betölteni. Ettől függetlenül, én a legjobb fegyverforgató akartam lenni a klánban, ezért a testvéremmel sokat versenyeztünk e miatt, nos, ő nem volt annyira tehetséges benne, mint én. A húgom, Briana pedig egyáltalán nem konyított a fegyverekhez, hiába próbálták legalább önvédelemre kiképezni. Igen, nálunk az összes vámpírnak szánt gyereket kiskora óta harcra és túlélésre neveltek, ez alól pedig mi sem voltunk kivételek.

A testvéreimmel sülve-főve együtt voltunk, bár elég gyakran csatlakoztak hozzánk az unokatestvéreink, vagy pedig a többi srác, akikből később szintén vámpírok lettek. Már ha megérték a tizenkilenc éves kort… Lényegében így tettem szert egy megbízható, tizenhat fős fiú csapatra, akik lesték minden parancsomat, hiszen érdekük volt, hogy a leendő klánvezetőkkel jóban legyenek, azonban Conan nem volt túlzottan társasági lény. Ő inkább csak a rokonainkkal volt, de amint vámpírrá vált, még tőlük is eltávolodott kissé.

Szóval, amikor Conan vámpír lett, minden megváltozott, mert többé nem tanulhatott velünk. Meg kellett tanulnia kontrollálni az erejét, és elég nehezen ment neki, mert mindig is hirtelenharagú volt. Mindenesetre én haladtam tovább az általam kijelölt úton, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal jobb harcos és stratéga lesz belőlem, mint a bátyámból. Csakhogy erről az útról egy kis időre egy idegen fiú térített le. Menedéket kért nálunk, azt állította, hogy menekül valakik elől, mi pedig, mivel nem voltunk kegyetlenek, megengedtük neki, hogy maradjon. Idővel barátok lettünk, aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Bíztam benne. Annyira bíztam benne, hogy a legjobb barátaimat is elhanyagoltam miatta. Teljesen elvette az eszem.

Majd 1505. október 30-án – két nappal az átváltoztatásom és a tizenkilencedik születésnapom után – az Ahearn klán támadást intézett ellenünk. Már régóta viszály dúlt közöttünk, azonban nem értettük ezt a hirtelen indított csapást. Szerencsére elegen voltunk ahhoz, hogy két részre osszuk a seregünket. A sereg egyik fele – élén a szüleimmel – kilovagolt, hogy a lehető legtöbb vámpírt leszedjék, minket a bátyámmal pedig hátrahagytak, hogy készüljünk fel, hátha meg kell védenünk az erődöt. Apámnak mindig is jók voltak a megérzései, és most se hagyták cserben. Alig hogy összekészültünk, ellenséges csapatok tűntek fel a láthatáron. Nem értettük, hogy mégis hogyan szereztek ekkora sereget, de felkészültünk a legrosszabbra.

A húgomat a páromra bíztam, hogy vigye biztonságba mielőtt a csata megkezdődne. Fogalmam se volt akkor, hogy mekkora hibát követtem el. Ugyanis, nemhogy biztonságba vitte volna a húgomat, hanem megnyitotta azt a rejtekajtót, amiről csak a klántagjai tudtak, beengedte az ellenséget, és elrabolta a húgomat.

Későn vettem észre. A várfalon harcolva szúrtam ki őket, ahogy a húgomat a közeli erdő felé rángatta. Briana semmit nem tudott tenni ellene, csupán egy gyenge kislány volt. Haragra gerjedtem. Lekaszaboltam az összes utamba kerülő ellenfelet, majd az istállóhoz rohantam, hogy lóra szálljak. Nem egy hétköznapi csődör volt az enyém, a gyorsasága vetekedett a széllel. Tudtam, ha mással nem, de vele utolérhetem őket. A párom árulásáról akkor bizonyosodtam meg, amikor nyitva találtam a rejtekajtót. Itt juthattak be, és csak ő lett volna képes elárulni bennünket. Ha lehetséges volt, még inkább feldühödtem, és minél gyorsabb vágtára késztettem a lovamat, de még így is későn értem oda.

Amikor megfékeztem fekete lovamat, ő épp akkor húzta ki a kardját a húgom mellkasából. – Briana! – kiáltottam, majd lepattantam a nyeregből. – Mégis mit tettél?! – kértem számon sípoló hangon, majd választ sem várva, varázslattal a mögötte álló fának taszítottam. – Hogy mertél elárulni? Én bíztam benned! Én szerettelek! Soha nem bocsájtok meg neked… Soha… A húgom… Ezért megöllek! – Éreztem, hogy a vérszagtól és a fájdalomtól teljesen elveszítem a fejemet. Egy egyszerű varázslattal megbénítottam, majd kiragadtam a kardot a kezéből.

Meztelen ujjaimat végigfuttattam a vérrel áztatott pengén. – Bri vérét a tiéddel fogom lemosni. A mi veszteségünkért pedig az egész klánodon fogok bosszút állni. Azt hiszed, megtorlatlanul fogom ezt hagyni? De lásd, hogy valaha is szerettelek, kegyes leszek, és nem kell végignézned a társaid halálát, mert te fogod őket fogadni a Halál kapujában, te rohadék! – Suhintottam egyet a karddal, hogy kipróbáljam. Előtte még sosem csináltam hasonlót, de valahogy sikerült az összes fájdalmamat és haragomat a pengébe összepontosítanom, és képes voltam átszelni a páncélját. A környéken visszhangzott az üvöltése, amikor kettévágtam, de akkor zene volt a füleimnek. A darabjai a földre zuhantak, én pedig a húgom testéhez rogytam. Koszos kezemmel finoman végigsimítottam az arcán. Az egész az én hibám volt. Nem kellett volna megbíznom benne, hiszen végig csak kihasznált. Aznap az összes halott vére az én kezeimhez tapadt.

Egy darabig Briana testét ölelgetve voltam a tisztáson, aztán, amikor a kardra esett a pillantásom, eszembe jutott az ígéretem. Felemeltem Bri testét, és a lovam nyergébe erősítettem, aztán hazaküldtem. Nem akartam, hogy a kishúgom vadállatok martaléka legyen, majd fogtam azt az átkozott kardot, és elindultam Wicklow felé, ahol az Ahearn klán tartózkodott.

Gyalogszerrel estére értem oda, mire mindenki visszatért. Fogalmam se volt arról, hogy ki nyert, vagy kik maradtak életben a klánomból. Akkor csak egy dolog érdekelt: bosszú. A hullát is magammal vittem, és amikor leszállt az éj, s az ellenségeim mulatozni kezdtek, egyszerűen bedobtam a két testrészt az ablakon, majd berúgtam az ajtót, és szinte mindenkit lemészároltam: levágtam a fejüket, a karmaimmal feltéptem a torkukat, szétvagdaltam őket, kettéhasítottam a testüket, megcsonkítottam őket. Volt, akit szíven, volt, akit tüdőn döftem. Egyedül egy négy éves kölyköt hagytam életben, ugyanis ő semmi rosszat nem tett ellenem. Úgy tettem, mintha nem vettem volna őt észre, s helyette azzal foglalatoskodtam, hogy a klánom jelét ezeknek a férgeknek a kiömlött vérével fessem fel a falra. Aztán otthagytam azt a fogadót, ami egykor az Ahearnoké volt. Otthagytam a kölyökkel és a hullákkal együtt. Később, annak a gyereknek köszönhetően egy fiatal, magas, szőke, páncélt hordó és rideg kék szemű nőre ráaggatták a „wicklow-i mészáros” nevet. Amikor hallottam a pletykákat, egyből magamra ismertem. Ki más lehetett volna?

Azonban azon a napon nemcsak a húgomat veszítettem el, hanem a szüleimet és rengeteg barátomat. De nem volt elég időm meggyászolni őket, ugyanis a klánnak új vezetőkre volt szüksége, ezért Conannel bizonyítanunk kellett a többieknek, hogy igenis méltóak arra, hogy őket vezessük. Legalább tizenkét év kellett, hogy elfogadjanak minket, de sikerült. Bár így is elég sok problémánk adódott, mint például az, hogy Conannél a disszociatív személyiségzavar jelei mutatkoztak, így egyszerre, egy testben két bátyám lett: Conan és Rowan. Conan volt a rideg vezető, aki kordában tartotta a klánt, Rowan pedig a gyászoló érzelmes fél, aki racionális érvekkel próbált hatni Conanre. Sokáig tartott mire megszoktam. Mellesleg, azt is ki kellett találnunk, hogy a Porrectae School mellett hogyan fogom ellátni a teendőimet, hiszen azért mentem oda, hogy erősebb legyek, csakhogy ez nem jogosított fel arra, hogy elhanyagoljam a klánomat.

Szerencsére, az iskolában küldetéseket is lehetett vállalni, ezért mindig olyanokat választottam, amik akár sokáig is elhúzódhatnak, így volt egy kis időm otthon is lenni. Ilyenkor történt velem a legtöbb dolog.

Példának okáért: 1588-ban egy felhívás miatt férfinak álcáztam magam, és segítettem az angoloknak legyőzni a spanyol hadiflottát.

Valamikor 1640 előtt pedig a klánunk megvédte a területeinken élő protestáns íreket a katolikusoktól.

1649-51-ig Oliver Cromwell csapatainak álltunk ellen, így nem tudta megszerezni a területeinket. Nem is értettük, hogy mit képzelt magáról, hiszen az írek egyik legerősebb klánjával kezdett ki. Mindenki tudta, hogy veszélyesek vagyunk. Hiszen ki tudna ellenállni egy vámpírklánnak, aminek a tagjait gyerekkora óta harcra képezték ki?

Aztán egy 1674-ben találkoztam egy walesi vámpírral, akivel három éven keresztül együtt voltam. Eleinte azt gondoltam, hogy összeillünk, azonban rá kellett döbbennem, hogy ő is csupán ki akar használni, és nem is olyan, mint amilyennek valójában képzeltem, ezért otthagytam.

1689-ben a lázongó katolikus íreket segítettük kordában tartani. Egyre évre rá pedig szövetséget Conan kötött egy távoli klánnal, pont, amikor rajtunk ütöttek. Kisebb veszteségekkel vertük vissza őket. Nem hiába neveznek minket évszázadok óta Írország legerősebb klánjának. Rám pedig nem hiába aggatták a legjobb stratéga jelzőt.

A klánunkban mindig is voltak utazgató vámpírok, és olyanok, akik képviselők voltak más klánoknál, így nem lepett meg minket, hogy 1710-ben három unokatestvérem – Dallas, Gemma és Farrell – Új-Skóciába költözött.

Én a történések alatt pedig Larkinnal, az egyik legkedvesebb – és leglököttebb – barátommal folytattam a tanulmányaimat és egy olyan varázslat után kutattam, amivel visszahozhatnám a húgomat az életbe.

Közben a Sárkányok bekapcsolódtak az ipari forradalom alatt megkezdődő tömeges termelésbe, hogy még nyereségesebbek legyünk.  Bár 1801. január elsején kénytelen voltam hazatérni, hogy leállítsam a katonáimat, mert Conan egyedül nem bírt velük, ugyanis mindenki teljesen felháborodott azon, hogy az országunkat az Egyesült Királysághoz csatolták, és képesek lettek volna nekik rontani. Felesleges vérontást pedig nem akartunk.

Amikor pedig minden rendeződött, akkor Larkinnal visszatértem az iskolába, hogy még több küldetést vállalhassak, még erősebb lehessek, és még többet kutathassak.

1892-ben ezért jelentkeztem a de Brastoll család hirdetésére. Egy megvadult vámpírt kellett levadásznom, bár figyelmeztettek arra, hogy valószínűleg nincs egyedül, de egy cseppet sem tartottam tőlük, hiszen több száz éves harci tapasztalattal rendelkeztem, mellesleg volt egy sárkányom, és végszükség esetén Larkin is bevehető volt.

Amikor megérkeztem a családhoz kissé kétkedve fogadtak, de amikor felvilágosítottam őket a képességeimről és az eszközeimről megdöbbentek, és belenyugodtak abba, hogy én jelentkeztem a küldetésükre.

Azonban nem csak a szülők voltak abban a szobában, hanem egy fiatal férfi is, akit egészen addig nem vettem észre, amíg fel nem nevetett. Kérdőn felvont szemöldökkel a hang irányába pillantottam, nem értettem miért szórakozott olyan jól, hogy említettem milyen csatákban vettem már részt, vagy hogy megmutattam a magamnál tartott fegyvereket és Lioth-ot. Vagy talán az volt szórakoztató, hogy említettem azt is, hogy fiatal vámpírként egymagam elbántam egy klánnal?

A terem másik végében ácsorgott, nem szólt semmit, csupán gúnyosan vigyorgott. Hanem lettek volna ott a szülei, és nem akartam volna mindenáron ezt a munkát, akkor letöröltem volna azt a fölényes mosolyt az arcáról. Így csupán vetettem rá egy rideg pillantást, és visszafordultam a munkaadóimhoz. Kaptam egy inget, ami a megvadult vámpírtól származott, Lioth-tal megszagoltattam, azonban én voltam hajlandó előttük szaglászni a ruhadarabot.

Megbeszéltük a részleteket, aztán felálltam, és miután megjegyeztem, hogy két nap múlva visszatérek a fizetségemért, minden jót kívántam nekik, majd kimentem a kocsihoz, ahol már Larkin várt. Kinyitotta nekem az ajtót, én beültem, és hagytam, hogy Lioth az ölembe másszon. Aztán Larkin rám csukta az ajtót, és a másik oldalon beült mellém.

Másnap délután már egy barlang környékén vertünk tanyát, hiszen egészen odáig vezettek a szagok. Néhány óráig megfigyeltük a környéket, és beküldtük a gyíkméretűre zsugorodott Lioth-ot, aki felderítette nekünk a barlangot. Mivel mentális kapcsolatban álltam vele, ezért megtudtam, hogy hányan tartózkodnak odabent.

– Csak heten?! – morrantam fel, mire Larkin összeráncolt homlokkal nézett rám.

– Nem gondolja, hogy kissé telhetetlen? – kérdezte Larkin, mire felálltam, felkaptam a sárkányméregbe mártott napernyőmet, és egyszerűen besétáltam a barlangba. Olyan egy órás csetepaté után az összes holtan hevert a földön. Larkin pedig szörnyülködve nézett végig a vérrel áztatott falakon. – Tudja, nem értem miért hozott magával, ha egymaga is elintézte őket.

A célszemély teste felé intettem: – Valakinek cipelnie kell az elhunytat.

Vitatkozott velem egy sort, hogy akkor tönkremegy a kedvenc felöltője, de miután megfenyegettem, hajlandó volt beadni a derekát. Bár így is megvárta, amíg megalvad a férfi vére. A másik hatot pedig megetettem Lioth-tal, majd visszaindultunk.

Ahogy megígértem, két nappal később ismét a de Brastoll háznál várakoztunk, hogy ajtót nyissanak nekünk. Ezúttal Larkin ott ácsorgott mellettem vállán a holttesttel. A testet átvették tőle, és teára invitáltak minket. Én eleinte elleneztem, mert vissza kellett volna térnünk az iskolába, de végül engedtem a társamnak, akinek igencsak megtetszett de Brastollék lánya.  Bár tudtam, hogy nem lehet semmi közöttük, mégis engedtem neki, hogy arra az egy napra csodálhassa.

Főként felőlem érdeklődtek, hogy hány éves vagyok, hogy mióta vállalok küldetéseket, hogy merről jöttünk, hogy mióta vagyunk az iskola tagjai. Többnyire én feleltem a kérdéseikre, ugyanis a társam de Brastoll kisasszonynak szentelte a figyelmét.  Bár amikor megszólalt, akkor elég gyakran rá kellett szólnom, mert nem bírta tartani a száját, és ostobaságokról beszélt.

Másfél óra után elbúcsúztunk tőlünk, és visszasiettünk az iskolába.

– Tehetek én róla, hogy meseszép?! – próbált védekezni, én pedig egy fintorral jutalmaztam.

Kicsit továbbtartott, mint hittem, ugyanis Larkinnak két héttel később sikerült csak kihevernie de Brastoll kisasszony varázsát. Addig pedig számtalanszor egy székhez kellett kötöznöm, ugyanis vissza akart térni, hogy meglátogassa imádott hölgyét. Ez már egy nagyon bejáratott módszer volt, hiszen ha Larkinra rátört a „szerelem”, akkor mindig ilyen ostobán viselkedett.

Mivel újabb és újabb küldetéseket vállaltunk, ezért hamar megfeledkeztünk a de Brastoll családról. Viszont egy hosszabb küldetés után, 1894-ben kik fogadtak az iskolában? De Brastollék gyerekei. Én igencsak meglepődtem, de nem reagáltam le különösebben őket, Larkin annál inkább, hiszen ismét a lány varázsa alákerült.

Larkin jóvoltából elég gyakran összefutottam velük, aminek az lett a vége, hogy párszor együtt mentünk küldetésekre. De akkoriban egyikük sem keltette fel különösebben az érdeklődésemet, azt meg végképp nem értettem, hogy Larkin miért volt annyira oda azért a lányért.

Aztán pedig kitörtek a világháborúk, amiken szintén részt vettem. Az első világháború során hadihajón, majd tengeralattjárón szolgáltam. Egy illúzióbűbáj segítségével fel sem tűnt nekik, hogy nő vagyok.

1916-ban el kellett hagynom a frontot, mert a klánomban lévő katonák kivették részüket egy írországi felkelésben, és le kellett állítanom őket. Sőt, hogy levezessék a feles energiákat, magammal rángattam őket a harctérre.

Ott voltam Párizsban, amikor az első világháborút lezáró békét aláírták. Bár magát a várost gyönyörűnek találtam, sose cseréltem volna el a mi kis erődünket.

1921-ben ismét egy időre otthagytam az iskolát, hogy megünnepeljük Írország függetlenségét. A fiúk annyira belelovallták magukat a mulatozásba, hogy három nappal később is még másnaposnak érezték magukat. Csodáltam, hogy nem kaptak alkoholmérgezést. De azt még inkább, hogy a bátyám nem kapott idegösszeroppanást.

Majd a második világháború kitöréséig ismét Larkinnal az oldalamon tanultam és jártam a világot, megtanultam kombinálni a megtanult mágiákat, hogy még nagyobb erőre tehessek szert.

Nagyon sok eseménynél jelen voltam, így a második világháborút se hagyhattam ki, de ott már csak a levegőből szemléltem a dolgokat. Mindkét háborúba a klánom és az országom érdekében csatlakoztam, és mindkét alkalommal sikerült megvédem.

De egy percre se feledkeztem meg a húgomról, ezért minduntalan visszatértem a Porrectae School-ba, hogy tanulhassak.

Mikor ismét átléptem az iskola küszöbét, mi fogadott engem? Larkin igencsak jóba lett de Brastollékkal. Ennek azért nem örültem, mert akkor több időt akar majd velük tölteni, főként a lánnyal. A lányt szimplán nem kedveltem, Jasonnel pedig az önteltsége volt a problémám. A tenyerem pedig minduntalan viszketni kezdett, amikor egy önelégült személy közelébe kerültem. Amikor éppen szociális hangulatban voltam, nagylelkűen hajlandó voltam csatlakoztam a kis bandájához, de még mindig jobban szerettem egyedül lenni. Bár néha hiába akartam magányosan üldögélni, valahogyan mindig akadt társaságom Jason képében. Furcsa mód, olyankor nem akartam megverni, sőt akkor kifejezetten élveztem a társaságát.

Egy kis időnek el kellett telnie ahhoz, hogy a bizalmamba fogadjam, de azt hiszem, nem döntöttem rosszul. Barátok lettünk – talán a barátságunk leginkább Larkint lepte meg, de amikor később beszéltünk, közölte, hogy azért örül neki, hogy végre sikerült valakinek megnyílnom–, majd a kapcsolatunk szép lassan átalakult, és több lett puszta barátságnál. Flörtölgetni kezdtünk, aztán kettesben eljárogattunk valahová, majd egyre jobban összemelegedtünk. Valahogyan sosem untunk rá egymás társaságára. Ez pedig kissé furcsa volt számomra, ugyanis a legutóbbi ilyen személyt néhány év után kettévágtam, amiért meggyilkolta a húgomat. Kicsit megrémültem, hiszen nem akartam, hogy benne is csalódnom kelljen. Azt hiszem, már akkoriban érzéseket tápláltam iránta, ezért is ijedhettem meg annyira.

Végül bebizonyosodott, hogy tényleg őszinte volt velem. Az akkori érzéseimet pedig nem tudnám szavak önteni. Csak egy volt biztos: szerettem őt. Annak idején azt hittem, hogy szerettem azt a két férfit, de tévedtem. Az akkori érzéseim meg sem közelítették azokat, amelyeket Jason iránt tápláltam. Csakhogy ezúttal nem vakított el a szerelem, nem magasztaltam őt az egekbe, ahogy az előzőeket. Tisztában voltam a hibáival, és azokkal együtt szerettem. Szerettem a gúnyos nevetését, az önelégült mosolyát, ahogy a karjaiba zárt, szerettem hallgatni a szívverését és mindent, ami egy kicsit is mássá, értékessé és fontossá tette őt a szememben másoknál.

Olyan gyorsan teltek a percek, az órák és a napok, fel sem tűnt nekünk, hogy már harminckilenc éve kerülgettük egymást.

Tehát harminckilenc év után eljutottunk odáig, hogy hivatalossá tegyük az együttlétünket. A környezetünkben – Larkin kivételével – mindenki furcsállotta a dolgot, pedig eléggé nyilvánvaló volt, hogy valami alakulóban van közöttünk. Még a közöttünk lévő több száz éves korkülönbség sem érdekelt minket. Miért is izgatott volna? Hiszen az öregek között is lehetnek gyerekes vámpírok, és a fiatalok között is komolyabbak. Ráadásul, a vérszívóknál valóban cseppet sem számított a kor, talán csak akkor, amikor erőfitogtatásra került sor.

Tehát a következő öt év alatt, amíg együttvoltunk, igazán nem változott semmi. Jason megunhatatlannak bizonyult számomra, mindig meg tudott lepni valamivel, ezért az iránta táplált érzéseim egy cseppet sem enyhültek. Ha szerettem valakit, mindig szenvedélyesen szerettem, azonban mellette megtanultam gyengédnek is lenni. Az évek során teljes összhangba kerültünk, az alatt a harminckilenc év alatt például egyszer sem veszekedtünk.

1984-ben végleg befejeztem az iskolát, azonban mivel Jason ott maradt, ezért én addig leköltöztem a lakásába, hogy a közelében maradhassak.

Nos, a klánnal kapcsolatban… Conannel jó párszor vitáztam emiatt, de végül én kerültem ki győztesként, így ott maradhattam Jason mellett, cserébe azonban tiszteletbeli klánvezérré fokoztak. Én ezt nem bántam, hiszen amíg Jason tanult, sikeresen feltámasztottam Brianát, és egy ideig segítettem bepótolni a lemaradásait, majd visszaküldtem a klánhoz, hogy betöltse a helyemet.

1989 nyarán Jason megkérte a kezemet, én pedig bolond lettem volna, ha visszautasítom. Kora ősszel pedig már házasok voltunk.

Mit írhatnék a házasságunkról? Kiegyensúlyozott, boldog és meghitt. A problémáinkat pedig mindig közösen oldjuk meg. Mondhatni tökéletes párt alkotunk.

Tíz évvel később megszületett az első gyermekünk: Lizbeth. Egy aranyos, érdeklődő és szófogadó gyermek. Már picinek is nagyon kreatív volt: különös érzéke volt a zenéhez és a rajzhoz. Szóval már akkor is tudtuk, hogy nagyon tehetséges lesz.

Két évvel később pedig Jace és Kane személyében maga az ördög testesült meg. Az ikrek zajosak, engedetlenek voltak – bár legalább az apjukra hallgattak –, és már picinek is mindenbe beleütötték az orrukat, állandóan fel akarták fedezni a világot. Legtöbb rossz tulajdonságukat sajnos tőlem örökölték. Viszont ők is nagyon is tehetségesnek és tanulékonynak bizonyultak. Jace már nagyon hamar el kezdett varázsolni, és neki is érzéke van a zenéhez meg a mentális dolgokhoz. Kettejük közül inkább ő volt az érzékenyebb.

Tanner inkább fizikai küzdelmek iránt érdeklődött, csupán a későbbiekben kezdett foglalkozni bármi mással. Már nagyon korán lenyúlta a személyes holmijaimat, mint a régiségeimet és a fegyvereimet, ezeket végül kénytelen voltam varázslattal elzárni tőle, mielőtt még bárkit megsebesíthetett volna vele.

Tehát Lizbeth-tel, aki egy elragadó és engedelmes kislány volt, semmi problémánk nem akadt, azonban az ikrek állandóan a bajt keresték, így kénytelen voltam még dadát is felfogadni melléjük, de néha még rajta is kifogtak.

Ettől függetlenül mindenegyes kis kellemetlenséggel, de imádom a kölyköket, még akkor is, ha éppen lerombolták a fél házat, és helyre kellett állítani azt vagy, mert kórházba kerültek Lioth mérge miatt.

Úgy érzem, az életem akkor vált teljessé, amikor az ikrek is a nyakunkba szakadtak minden balhéjukkal együtt, de ez így is van rendjén. Conannel, Brianával és a rokonaimmal továbbra is tartom a kapcsolatot, elég gyakran találkozom velük. Larkinnal is néhanapján össze szoktam futni, aki még mindig rendületlenül szerelmes Jason húgába.

Nem is gondoltam, hogy az egész életem gyökeresen meg fog változni egy küldetés, egy gúnyos kacaj, egy teázás és több mint száz évnyi ismerkedés után.

Azonban mivel az ikrek is felvételt nyertek a Porrectae School-ba, és hallottam, hogy meghalt az egyik igazgató-helyettes és a történelem tanári állás is megüresedett, ezért úgy gondoltam remek lehetőség lenne a gyerekeket szemmel tartani és további támogatásokat szerezni a kutatásaimhoz, így megpályáztam az állást, és végül meg is szereztem azt.

Délelőttönként tehát órákat tartok, ha kell, akkor segítek az igazgatónak, dolgozatokat íratok és javítok, hogy a délutánom szabad lehessen. Mivel az iskolához kollégium is tartozik, és minden diáknak kötelező ott laknia, ezért hosszú évek óta ismét kettesben tölthetem a délutánjaimat és az estéimet a férjemmel, a nélkül, hogy attól kelljen tartanom, hogy felrobban a ház.