Laurie & Theo: A délutáni korrepetálások

Az órámra pillantottam. Már 5 percre késik. Ilyen rémesen áll fizikából és matekból, erre még ideérni sem képes időben? Vontam fel a szemöldökömet, miközben az ágyról felállva az asztalomon lévő cigarettás dobozért nyúltam. Még 7 szál van, az talán elég lesz mára... Gondolkoztam el, miközben a hétből egyet a számba helyeztem és az ablakhoz sétálva egy csettintéssel meggyújtottam. Kiültem a szélesre tárt ablak párkány részére, és onnét lestem le a kollégium bejáratához. Tényleg elképesztő, hogy ennyit késik. Vagy csak én lennék ennyire maximalista? Nem hiszem, Karen akármennyire is állítja ezt.
Mélyet szívtam a cigarettámból és újra lepillantottam. Még mindig senki. Nem mondom, nem vártam, de azért ideérhetett volna már. A könyveket is előkészítettem direkt, hogy ne kelljen húzni az időt és neki állhassunk a korrepetálásnak azonnal. Persze miért is várnám, hogy pontos legyen, hiszen még a telefonját sem képes lenémítani vagy kikapcsolni, amíg segítek neki, hogy ne kelljen évet ismételnie. Elképesztő egy nőszemély...

Miután elszívtam a cigarettámat, a párkányról visszatértem a szobába és az asztalon lévő könyvekre pillantottam. Legfelül a fizika volt, így abba lapoztam bele és ellenőriztem le, hogy hol is hagytuk abba a múltkor. Komolyan elgondolkoztat a gondolat, hogy előkeressem azokat a könyveimet, ami még az otthoni magántanárommal használtunk. Elvégre még a fizika alapjaival se nagyon van tisztában, lehet azt kellene beiktatni a mai órába, nem pedig a jelenlegi anyagokat, amiket veszünk. De hol is vannak azok a könyvek? Elhoztam egyáltalán magammal az iskolába? Gondolkoztam el, miközben az ágy alá tolt utazó táskámért nyúltam és abban kezdtem turkálni, hátha szerencséje lesz Laurie-nak és valamilyen okból kifolyólag magammal hoztam őket.

A fenébe már! A színjátszókör vezetője már megint elnyújtotta a próbát, és arról papolt, hogy mennyire nem tudunk színészkedni. Bocs, de én a többiekkel ellentétben tudok! Ebben nőttem fel, nehogy már ő oktatasson ki arról, hogy mégis hogyan kell eljátszani egy szerepet! Na, mindegy. A megjegyzéseimet – egyelőre – megtartottam magamnak, és türelmetlenül toporogtam az ajtó mellett, hogy minél előbb szabadulhassak. Próbáltam megmagyarázni, hogy nekem mennem kell, én erre nem érek rá, és a hivatásos seggfej korrepetátorom nem tolerálja a késést. De ő ezt magasról leszarta, így most konkrétan a légmágiát felhasználva a lehető legnagyobb sebességgel száguldok az étások kolesza felé, ahol a láncdohányos kis szemétláda türelmetlenül vár rám, hogy a fejembe verje a világ legutálatosabb tantárgyainak anyagát. Ráadásul, ő még szereti is ezeket a tárgyakat… Szörnyű.
Hatalmas port kavarva rohanok át az udvaron, a társaim nem is bosszúságára, de jelenleg ez nem engem nem izgat, ugyanis jó lenne, ha minél hamarabb odaérnék, mert így is tuti kötekedni fog. De hát tehetek én arról, hogy elhúzódott a próba?! Nem. De akkor is engem fog cseszegetni érte, mert ki mást piszkálna miatta.
Szóval néhány pár perccel később már hatalmas lendülettel – sajnos a futás okozta lendületem megmaradt, és az volt a szerencsém, hogy pont nyitva hagyták az ajtót – berobogtam a kolesz épületébe, és pár centire a faltól sikerült lefékeznem. Szép is lett volna, ha még egy koponyatöréssel gazdagodik a napom. Aztán egy gyors fordulatot véve már a lépcsőkön szökkentem felfelé, és mivel annyian mászkáltak, ezért kénytelen voltam mindenkit felkenni a falra, különben az utamban lettek volna. Majd a harmadikra felérve, szuszogva megálltam egy pillanatra, és az órámra sandítottam. Hét perc. Ennyit késtem eddig. Sietve az ajtóhoz léptem, leporoltam a ruhámat, megigazítottam a hajfonatomat, és elég határozottan kopogtattam az ajtón, várva, hogy a szkeptikusság „hercege” végre ajtót nyisson nekem.
Amikor kinyílt az ajtó, akkor lényegében az fogadott, amit vártam: egy felettébb bosszús és türelmetlen illető, aki fel tudott volna nyársalni a tekintetével. – Ne haragudj. Elhúzódott a próbám. És tudom, ez nem mentség, de így is siettem, amennyire csak tudtam. Akkor fizikázunk? – szólaltam meg mielőtt még beszólhatott volna. Melegem volt, nyilván az arcom is tiszta piros lehetett, és kicsit kapkodva vettem a levegőt. Ez legalább alátámasztja, hogy tényleg nagyon siettem.
Amikor beengedett ismét körbepillantottam, majd szó nélkül leültem ahhoz az asztalhoz, ahová első alkalommal is ültetett. A zsebemből elővettem a mobilomat, kikapcsoltam, és az asztallapra helyeztem. Reméltem, legalább ez a kis apróság kicsit engesztelően hat rá, mert már múltkor is bosszantotta a telefonom. Összekulcsoltam az ujjaimat, és az ölembe ejtettem a kezeimet. Nagy, ártatlan zöld szemekkel pislogtam rá, bár tudtam, ez nem hatja meg, de azért próbálkoztam.

center;"> Amíg a csaj hatalmas porfelhőt kavarva rohant végig az udvaron, addig én, mondhatni már lelkesen keresgéltem az utazótáskámban, amiben lényegében csak könyvek voltak. Tankönyvek, olvasni valók, meg ilyen kis apróságok, de a lány örülhet, már ha ennek ő örül, mert az egyik könyv, amire most szüksége lesz, még nálam is van, így legalább nem lesz olyan nehéz dolga, mert át tudjuk nézni az alapokat is, mielőtt belekezdenénk a nehezébe. A többiért meg majd a hétvégén elugrom és akkor majd jövő héten teljesen át tudjuk majd venni az egészet.

A kopogtatásra felnéztem a táskából és azt egy egyszerű rúgással visszaküldtem a helyére, a könyvvel a kezemben pedig az ajtóhoz indultam, majd szélesre tártam a vörös förgeteg előtt. Felvontam a szemöldököm a látványra, és azt hiszem tényleg leríhatott az arcomról a bosszúság és a türelmetlenség, mert szinte azonnal magyarázkodásba kezdett. Én csak bólintottam a kérdésére és félre álltam az ajtóból, majd hagytam becsukódni azt és én is az asztal felé vettem az irányt.

A telefon kikapcsolására helyeslően bólintottam az ártatlan pislogás mellett pedig csak eltekintettem. Ezzel engem nem tud meghatni. - Akkor kezdjük is. Amíg késtél, addig én előkerestem a könyvet, amiből még olyan 10 éves koromban tanultam. Neked most pont jó lesz, hogy a fejedbe verhessük a fizika alapjait. - Mondtam, miközben leraktam elé a könyvet és kinyitottam az első oldalon. - Mozgások. Rémlik valami belőle? - Kérdeztem kezdésképpen, hátha van rá némi esély, hogy nem a nulláról kell kezdenünk... Bár én annyira nem bízom benne, de hát a remény hal meg utoljára, mint azt tudjuk.

Mondanám, hogy tőle rettentem meg, de akkor hazudnék, inkább a kezében tartott könyv miatt hőköltem picit hátra. Fizika. Alap fizika. Azt gondolta, hogy én azt mind bemagolom?! Na, ekkor fordult meg a fejemben, hogy sarkon fordulok, és elmenekülök, amíg nem késő, de felderengett előttem anyám idegbeteg arca, és úgy döntöttem, inkább a kis genyó maximalista, mint anyám dührohama. Így végül egy lemondó sóhaj kíséretében behatoltam a világ egyik legborzalmasabb helyére: az étás fiúk egyik szobájával találtam magam szemben immáron másodszorra.
A helyeslő bólintására felvontam a szemöldökömet. Csak azért kapcsoltam ki, mert ez egyszer a kedvére akartam tenni, de ne higgye azt, hogy ebből rendszert fogok csinálni. Sőt, ne higgye azt, hogy majd a kénye-kedve szerint parancsolgathat majd nekem. Ha olyat követel tőlem, ami számomra kellemetlen, vagy teljesíthetetlen, akkor biztosan jól bokán fogom rúgni, ha pedig kivédi… Nem hiába tanultam ninjitsu-t.
Aztán szörnyülködő arcot vágva végighallgattam a kis magyarázatát. – Te komolyan 10 évesen már fizikáztál? Normális vagy?! – csúszott ki a számon, de nem bántam meg. Ó, vele nyugodtan bunkózhattam, hiszen ő is így tett mindig. Megérdemelné, hogy valaki végre lerángassa arról a magas lóról, amin éppen pöffeszkedik. Még mindig fintorogtam. Nagyon nem tetszett az ötlet, hogy visszatérjünk az alapokhoz, hiszen gyűlöltem azt az anyagrészt. Bár, melyiket nem?
Kinyitotta a könyvet, majd egyből nekem szegezett egy kérdést. A homlokomat ráncolva kutakodtam az emlékeim után. – Aha. Valami nagyon halványan dereng – ráncoltam tovább a homlokomat. – Valami olyasmi, hogy vonatkoztatási rendszer kell hozzájuk, meg ilyen pont… Meg valami az elmozdulással meg a pályával. Aztán a mozgásoknak van sebessége. Annak a jele talán v. Meg mintha a mozgásnak lenne egy csomó fajtája, amiket marhára rühellek – erőlködtem. Szinte fizikai fájdalmat okozott a fizikával kapcsolatos emlékeim összekaparása, ezért a nem tetszésemnek hangot is adtam. – Figyelj. Nem matekozhatnánk inkább? Reménytelen vagyok fizikából… – kértem. Valóban annyira reménytelennek éreztem magam meg a fizikával kapcsolatos „tudásom” is olyan gyér volt, hogy ezt a tárgyat az égvilágon senki nem veri a fejembe. A fizika meg én… Nos, olyan két külön világ voltunk, mint Theodore és én.
– Amúgy is. Matekból még menthető vagyok, érdemesebb lenne inkább azzal foglalkoznunk. Szerintem soha nem tanítasz meg erre – csóváltam a fejemet lemondóan. Nem hittem, hogy képes lenne megtanítani engem a fizikára, pláne, hogy zsigerből gyűlöltem azt a tárgyat. Ő pedig nem hinném, hogy olyan türelmes tanár lenne, hogy képes legyen nekem bármit is megmagyarázni. Oké, a töri meg a matek érthető. De a fizika… Az nekem nagyon nehéz.