Joyce & Jace a sajtószobában

Tárgy: Joyce & Jace a sajtószobában Kedd Aug. 26, 2014 9:03 pm

Rettenetesen kimerültnek éreztem magam még úgyis, hogy egy hetet otthon pihenhettem. Talán nem volt olyan jó ötlet három szakot felvenni a sportkör és az újságírás mellé. A nyomozást pedig nem is említettem.
Ma jöttem először iskolába, azonban az utolsó óráról így is ki kellett kéredzkednem, mert annyira hasogatott a fejem, hogy a legkisebb zaj is irritált. Csakhogy hiába sétáltam el a gyengélkedőig, az zárva volt. Helyette kiszellőztettem a fejemet az udvaron. Olyan kellemes érzés volt, hogy végre nem kell küzdenem azért, hogy egy lélek ne szorítson ki a saját testemből, de az is jól esett, hogy nem dumáltak bele a gondolataimba. Elmélázva pillantottam fel az égre. Olyan furcsa volt a tény, hogy csakis én birtoklom a testemet.
A hajamba túrtam – megkockáztatva, hogy néhány felzselézett tincset lesimítok –, majd kinyújtóztattam a lábaimat. Örültem a szabadságomnak, de… Olyan csendes volt így minden. Talán túlságosan is, hiszen éveket töltött a testemben, az elmémben, és egyik napról a másikra kiszállt belőlem. Az emlék hatására megborzongtam, és a fejemhez kaptam. Visszatért az a furcsa lüktetés, és úgy éreztem magam, mintha valaki egy vésőt csapkodna a koponyámhoz.
Szédülni kezdtem, így gyorsan megkapaszkodtam a pad szélébe. – A francba már! – morogtam halkan. Azt állítottam, hogy jobban vagyok, de cseppet sem volt így. Még mindig rosszullétek kerülgettek, de nem akartam lemaradni. Ráadásul, otthon mit csináltam volna?
Amint éreztem, hogy kicsit alábbhagy a világ forgása, felálltam, és átvetettem a táskámat a vállamon. Kissé támolyogva, az egyik kezemet a fejemre szorítva elindultam. Szükségem volt egy olyan helyre, ahol nem zargatnak, azonban a szobám túlságosan messze volt. Nem bírtam volna ki addig.
A sajtószobáig pedig még volt erőm elvonszolni magam. Gyengén húztam magam után az egyik lábamat, néha nekidőltem a falnak, hogy szusszanjak egyet. A lépcsőkön hatalmas erőfeszítésekbe tellett feljutnom. Szerencsére az épületben nem sokan voltak, legalább is, ezen a szárnyon kevesen mászkáltak. Senki nem figyelt fel rám.
Megálltam a terem ajtaja előtt, és rátapasztottam a kezemet. Felpillantottam, és az ajtón lévő üveglapon láttam visszatükröződni az arcomat. Még mindig olyan sápadt és beesett volt az arcom, mint a megszállt évek során, de bíztató volt, hogy a szemem alatt sötétlő karikák fogyatkozni, halványodni látszottak. Lenyomtam a kilincset, és szinte beestem az ajtón. Becsaptam magam után, majd térdre estem, és a hátamat a fának támasztottam. Halkan lihegtem, hiszen teljesen kimerített ez a kis séta. Még jó, hogy nem indultam vissza a szobámba, mert félúton biztosan összeestem volna.
Lehunytam a szememet pár pillanatra, aztán, amikor éreztem, hogy helyre állt a szívverésem, körbepillantottam.
Cseppet elkerekedtek a szemeim, amikor megpillantottam a főszerkesztőt. El sem tudtam képzelni, hogy mit keresett itt ilyenkor. Halkan szitkozódtam egy sort, hogy nem tudtam jobb helyet kitalálni. – Joyce? Te mit keresel itt ilyenkor? – kérdeztem. Az arcomra nyilván kiült a fájdalom és a fáradtság, de nem törődtem vele. Összeráncoltam a homlokomat, és megpróbáltam feltápászkodni, de visszaestem. A lábaim nem akartak engedelmeskedni nekem. Azonban nem kértem a lány segítségét. Még csak az kellett volna, hogy pont egy lányra támaszkodjak! Majd megoldom valahogy…

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Kedd Aug. 26, 2014 10:04 pm

Épp a laptopomba pötyögtem valamit, miközben az órámra pillantottam. Szerencsém van, hogy a három szakosodásnak köszönhetően jelenleg van egy lyukas órám, így könnyedén be tudom fejezni a holnapra előkészített cikkeket. Még ha ezután rohannom is kell átöltözni tesire. A nyomtatást majd reggel pedig már el is tudják intézni, csak rendszereznem kell majd nekik oldalak szerint és egy másolatot előkészíteni, majd a nyomtató mellé helyezni. Nincs is sok hátra, viszont amikor már kellően belemélyültem a cikkbe, egyszer csak valaki beesett az ajtón. Szó szerint. Először csak elkerekedett szemekkel pislogtam rá és eltartott pár másodpercig, amíg az agyam beazonosította az arcot. Jason Merritt de Brastoll, aki már egy hete beteg, most pedig épp beesett a Sajtószoba ajtaján. Meg kellett dörzsölnöm a szeme, hogy jól látok-e, és lassacskán beindultak a reflexeim is. Felpattantam és odasiettem hozzá, nagyjából a kérdésével egy időben érhettem mellé. - Nos, én minden hétfőn hatodik órában itt vagyok és a keddi újságot szerkesztem össze, hogy reggel gond nélkül ki lehessen nyomtatni. Itt inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt de Brastoll? - Vontam fel a szemöldökömet, mert ahogy elnéztem, inkább otthon kéne még pihennie, mintsem itt ücsörögnie a suli padlóján, vagy minimum a gyengélkedőn feküdnie. Végig néztem a sikertelen felállási kísérletét, majd felsóhajtottam és leguggoltam mellé, miközben a kezemet nyújtottam neki. - Félre tudod dobni a férfiúi becsületedet és elfogadod a segítségemet, vagy inkább hozzak neked egy párnát, amin elücsöröghetsz itt, amíg jobban nem érzed magad? - Kérdeztem, miközben már előre tudtam, hogy a párnát fogja választani. Legalább is belőle kiindulva biztosan, hiszen akárhányszor akadtam vele össze, mindig is első volt a becsülete, bár pontosabb megfogalmazás, hogy nagyobb volt a becsülete, mintsem, hogy segítséget elfogadjon. Azt hiszem ez az utóbbi inkább igaz rá. - Amúgy jártál már a Gyengélkedőben vagy rögtön a Sajtószobában kerestél magadnak menedéket? - Érdeklődtem tőle, ha pedig tényleg a párnát választotta, akkor közben még kerestem is egyet neki a teremben, mert száz százalékig biztos voltam benne, hogy valahol kell lennie egynek.

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Kedd Aug. 26, 2014 10:36 pm

Ő is ugyanolyan meglepett tekintettel meredt rám, ahogyan én őrá. Egyáltalán nem számítottunk egymásra. Én reméltem, hogy itt kicsit magam lehetek, és összeszedhetem magamat, ő pedig… Ő mit is akart? A kérdésemre hamar megkaptam a választ. A keddi újságon dolgozott. – Értem – reagáltam le tömören. Annyira nem érdekelt, hogy minden hétfőn ebben az órában az újságon dolgozik, elvégre, ilyenkor jó esetben nekem órám van, így számomra igencsak jelentéktelen információ.
Amikor leguggolt mellém, és megkérdezte, hogy én mit keresek itt, kérdőn tekintettem rá.
– Itt ebben a teremben, vagy az iskolában? – kérdeztem keserűen mosollyal az arcomon. Igyekeztem elterelni a témát egy igencsak gyenge – talán poénnak se nevezhető – valamivel. – Bejöttem órákra. Miért, minek tűnik? – feleltem neki még mindig röviden és tömören. Ő nem tartozott azok közé, akiket megtisztelek azzal, hogy nem tőmondatokban beszélek, vagy rövid, pár szavas válaszokat adok. Hiszen nem is ismertem annyira.
A kezére megint igencsak érdekesen tekintettem, majd a gúnyos megszólalására összeszedtem magam valamennyire. – Bocs, de nem. A férfiú becsületem a mindenem – válaszoltam igencsak gúnyos hangnemben, majd ismét a fejemre tapasztottam a kezem. – És azt hiszem, a párnára se lesz szükségem. – Igen, a férfiúi becsületem azt sem engedte, hogy elfogadjak egy párnát. Elvégre, nem vagyok én kislány, aki azért tolja a feneke alá a párnát, hogy ne fázzon fel. Ha úgy vesszük, felfázni sem tudok. Sőt, soha nem voltam még beteg, ezért is ironikus, hogy most mindenki azt hiszi, hogy valami bajom van. Pedig épp most kezdek jobban lenni.
A következő kérdésére szintén vetettem rá egy szkeptikus pillantást. Érdekes, a szarkazmushoz bezzeg volt erőm. – Szerinted, olyan hülye lennék, hogy egyből idejöjjek? Voltam ott, csakhogy zárva volt. – A hangomnak enyhén hitetlenkedő és gúnyos éle volt, de hamar elhallgattam, mert a ismét visszatért az éles fájdalom. Felszisszentem, majd hunyorogva Joyce-ra pillantottam. – Ne hidd, hogy nem értékelem az igyekezetedet, csupán nincs szükségem rá. Megvagyok – állítottam határozottan, de ő is láthatta rajtam, hogy ez koránt sincs így.
– De azért valami zacskónak örülnék. Ha úgy adódna, nem akarok a táskámba, vagy a kukába hányni – húztam el a számat, majd nekivetettem a hátamat az ajtónak, és nekidöntöttem a fejemet. Innen egy tapodtat se fognak elmozdítani. Képtelen voltam megmozdulni annyira fájta fejem, ráadásul a szűnni nem akaró érzés lassan az egész testemre kiterjedt.
– Nyugodtan folytasd csak, amit csináltál… – mondtam neki, és amikor kissé enyhült a fejfájásom, akkor előrángattam a zsebemből a mobilomat, és kicsit felmutattam, hogy Joyce lássa, mire készülök. – Majd üzenek az öcsémnek, vagy Stilesnak. Az újságnak el kell készülnie, ha már annyit dolgoztunk vele – sóhajtottam fel halkan, és valóban már remegő ujjakkal a képernyőt nyomkodtam, hogy megírjak két sms-t.

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Kedd Aug. 26, 2014 11:15 pm

center;">

A tömör reakciója valahogy meg sem lepett. Azt hiszem ez alatt az egy év alatt sikeresen hozzászoktam már a szarkazmusához, és a minél tömörebb kommunikációjához, amit felém tanúsított, már ha éppen beszéltünk.
A kérdő tekintetére és a kérdésére csak felsóhajtottam. - Ebben a teremben. Arra valahogy magamtól is sikerült rájönnöm, hogy az iskolában mit keresel. - Igyekeztem nem gúnyosnak hangzani, de azt hiszem csak minimális sikerrel, valamint nem kihallani a hangjából a szarkazmust, mert olyankor valamiért rögtön viszonozni támad azt kedvem...
A kezemet nyújtottam segítségül, de mint sejtettem, a becsülete volt a szíve lelke, így csak visszahúztam és tovább néztem őt, miközben egyszerűen elengedtem a fülem mellett a hangjából kicsengő gúnyt. Azt hiszem ezzel ő is jobban járt. - Jason Merritt de Brastoll, a drága becsületedbe fogsz belehalni. - Sóhajtottam fel és utólag belegondolva rájöttem, hogy neki nem is igazán kell aggódnia a megbetegedések miatt, hisz az anyja is vámpír és ha jól hallottam a pletykákat, akkor az apja is. Így tényleg nem kell annyira félteni, bár akkor már meg lehetne kérdőjelezni ezt az egy hét betegséget és a jelenlegi rosszullétét is. Talán csak színészkedne? Vagy tényleg rosszul van? De mitől? Azt hiszem gondolkodás közben kicsit elbambultam, és valahogyan rajta pihentek meg a szemeim közben, és amint visszatértem a földre a gondolataimból egyenesen rákoncentráltam. Most, hogy belegondolok, még sohasem beszélgettünk igazán, még csak így kettesben sem voltunk, mivel a kis ölebe, azt hiszem Stiles a neve, mindig a nyakában lihegett. Na, nem mintha hiányzott ez volna az életemből, csak kicsit furcsálltam. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy Nathanielen, a bátyámon, kívül nagyon még egy sráccal sem voltam kettesben. Nem hiszem, hogy ezt cikinek lehetne nevezni, maximum akkor ha parázós típus lennék, akkor biztos meghúznám magam csendben és remegnék az egyik sarokban olyasmi gondolatokkal, hogy "Úristen! Most mit csináljak?" vagy "Te jó ég! Ő és én egy szobában, mi lesz ennek a vége?". Azt hiszem azért nem paráztam, mert tudtam, hogy mi lesz a vége: ő vagy összeszedi magát, én pedig szerkesztem tovább az újságot vagy nem, de akkor meg kéne keresnem az anyját, ahhoz meg félregörgetnem őt az útból.
A következő szavaira csak megrántom a vállam. - Ugyan Jace, fene tudja, hogy éppen mi jár abban a kicsi kis fejedben, meg amúgy is. Beteg vagy és ilyenkor az ember szokás szerint önkívületi állapotban is mászkálgat, olyankor pedig bármerre tévedhet. -Rántom meg a vállam, a sziszegésére meg csak felvonom a szemöldököm, a következő szavain meg nevethetnének támad, de van bennem annyi, hogy visszafogom, még ha a hangomból kicsit ki is hallatszik, de arról már igazán nem tehetek. -Igen, megvagy. A padlón. - Azt hiszem teljesen sikerült visszaadnom az ő hangjában általában felcsengő szarkazmust. - Ne hozzak valami borogatást a homlokodra? Úgy tűnik, mintha fájna a fejed. - Na jó, azt hiszem a szarkazmusnál sokkal jobban illik az én hangomhoz a gúnyos. Még ha nem is direkt csinálom, de valamilyen oknál fogva valahogy mindig így sikerül. Talán alapjáraton ilyen lenne a hangsúlyom? Fene tudja. A zacskós kérésén kicsit elgondolkoztam. - Oookééé... Azt hiszem egy papírzacskót fel tudok ajánlani. - Álltam fel mellőle és az asztalhoz visszasétálva a táskámban kezdtem keresgélni a reggeli péksütis zacskóm után. Miután megtaláltam, a maradék morzsát kiráztam belőle, majd visszasétálva a sráchoz átnyújtottam neki, miközben ő már hősiesen pötyögte az sms-ét. - Jól van, nekem már nincs sok hátra és befejezem. Feleltem és vissza is indultam az asztalhoz, de mielőtt még leültem volna, visszanéztem rá. - De ugye azért majd hajlandó leszel odébb gurulni, ha ki akarnék menni a teremből a hetedik órámra? - Kérdeztem és már ülve is voltam és folytattam az utolsó előtti cikk összeszerkesztését. Nincs túl sok hangulatom hozzá, hogy valahogyan lerepüljek a második emeletről...

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Szer. Aug. 27, 2014 12:01 am

Igazság szerint, aki nem tartozott a köreimbe, azokkal mindig így bántam. Ez alól még a drága Diáktanács Alelnöke sem volt kivétel. És miért? Mert ő és én… Két külön világ vagyunk. A sóhajtására olyan pillantást vetettem rá, mintha a kíváncsiság és számonkérés keveredett volna a tekintetemben. – Idejöttem meghalni. Azt hittem, szép csendben elhalálozhatok itt – jegyeztem meg gúnyosan. Nyilván azért jöttem ide, mert ide csak kevesen járnak, és reméltem, hogy itt ki tudom pihenni magam, de nem így történt, mert Joyce-nak kedve támadt itt dekkolni, és ezzel keresztülhúzta a számításaimat. Ha már egyszer ő is csipkelődött, akkor én miért ne tehettem volna így? Elvégre a beszédre még kellő energiám volt, a megmoccanásra már kevésbé, de az nem is érdekelt.
Amikor kiejtette a kicsi kis száján a Jason nevet egy nagyon ronda pillantást vetettem rá. – Még mindig Jace-nek hívnak – javítottam ki. Elvégre jó lenne, ha megjegyeznék az emberek, hogy én vagyok Jace és apám Jason. A Jason név különben sem illett hozzám sose, és mégis sokan hívnak így. Fizikai fájdalmat okozna nekik, ha Jason helyett röviden annyit mondanának, hogy Jace?! Majd amikor a további szavai is eljutottak a tudatomig, ismét kiült az arcomra az előbbi keserű mosoly. – Hát… Legalább szép halálom lenne.
Aztán egy jó ideig engem bámult, ez pedig kezdett idegesíteni. – Föld hívja Joyce-t… – Kicsit megemeltem a kezemet, hogy meglengessem az arca előtt. – Örülnék, ha nem bámulnál. Idegesít – tettem hozzá egy fintor kíséretében. Elvégre Tanner-t szokták megbámulni a lányok, ugyanis Meredith-nek köszönhetően én úgy festettem, mint egy kísértet. Mondjuk, legalább nem akadt annyi rajongóm, és nyugodtan foglalkozhatok azzal, amivel akarok.
A következőkre ismét megjutalmaztam a kedvenc szkeptikus pillantásommal és mellé összeráncoltam a homlokomat. – A kicsi kis fejemben tény, hogy sok minden szokott járni, de elhiheted nekem, teljesen észnél vagyok. Tudom, mit csinálok – És talán tovább is magyaráztam volna, ha nem kezdett volna el ismét fájni a fejem. A megjegyzésére sötét tekintetemet gyilkosan fordítottam az ő zöld szempárja felé. A pillantását kerestem, hogy kiolvashassa a szememben villogó vészjelzést. Nem jó ötlet sokáig szórakozni velem. – Mondtam. Megvagyok – morogtam, majd a ismét a fejemre tapasztottam a kezeimet. – Nem. Csak hallgass… – suttogtam. Hirtelen elmúlt a fájdalom, és egy távoli, halk hangot hallottam. Hozzám beszélt. A segítségemet kérte. Felkaptam a fejemet. A pupilláim kitágultak, és pedig kapkodtam a fejemet, hátha mégis a szobában tartózkodik az illető.
De a hang elhalt, és hányingerem támadt. Miközben Joyce zacskót keresett, én bőszen írogattam Stilesnak. Egy új eset. Felcsillantak a szemeim. Izgatott lettem. Szaporán vettem a levegőt, és biccentve kiragadtam a lány kezéből a zacskót. Éreztem, ahogy az élettelen fekete tekintetem kíváncsisággal és a kutatás utáni vággyal telik meg. Egy bűntényre volt szükségem.
Stiles visszaírt, hogy amíg nincs vége az órának tud meglépni, Tanner pedig nem válaszolt, így kénytelen voltam várni. Ráadásul még nem voltam annyira jól, hogy egyedül rohangálni tudjak.
– Attól függ… – vontam meg a vállamat, és lehunytam a szememet. Próbáltam felvenni a kapcsolatot a lélekkel, de túl távoli volt, Joyce gépelése pedig túl közeli. Aztán a telefonom rezegni kezdett, én pedig gondolkodás nélkül megnyitottam a fájlt. Egy hat éve elkövetett gyilkosság kapcsán új bizonyítékok bukkantak fel, és kiderült, hogy az egyik tanú hazudott. Éreztem, ahogy elönt az adrenalin. Akartam ezt az esetet. Régebben is próbáltam megoldani, de valami olyan titok lappangott körülötte, hogy akkor nem ment. Tehát a kislányt hallhattam. Biztosan ő volt.
Hirtelen felpattantam a földről, és kilőttem a gépem irányába. Remegő kézzel próbáltam benyomni a számítógépet, mire végre sikerült. Ledobtam a táskámat a székemre, majd az egyik kezemmel a nyakamat kezdtem masszírozgatni, és fel-alá mászkáltam a teremben. Még mindig nem voltam jól, de ez a hír új erőt adott nekem. Míg arra vártam, hogy betöltsön a rendszer folyton a mobilomon lógtam, mire végre Stiles felhívott. – Azonnal gyere el az óráról, érted?! Szükségem van rád. Visszatért. Újra megnyitják az ügyet. Kellesz haver! – hadartam a telefonba, majd a gépemhez mentem, és fél kézzel beütöttem a méteres hosszúságú jelszavamat. Amíg Stiles halk suttogását hallgattam ledobtam a táskámat a földre, és vadul keresni kezdtem az üggyel kapcsolatban.
– Hát persze! Daisy! – kiáltottam fel megfeledkezve Joyce-ról. Vadul kattintgattam, és átolvastam az összes eddigi hírt, amit leadtak az eset kapcsán közben pedig végig az arcomat és a nyakamat vakargattam.
Ismét szédülni kezdtem, de megkapaszkodtam az asztallapban, és amikor oldalra fordítottam a fejem, akkor tudatosult bennem, hogy a főszerkesztő még mindig ott ült a helyén. Kérdőn rápillantottam, de nem fogtam magyarázatba. Senkinek semmi köze sincs a hobbimhoz. Helyette az asztalomon lévő jegyzettömbre kezdtem írogatni különböző személyeket, akiknek a neve felmerült az ügy kapcsán. – Kell a táblám, kell a táblám… – mantráztam miközben folytattam a mászkálást, aztán hirtelen megtorpantam. Lehunytam a szememet, és magam elé képzeltem az egészet. A színes vonalak kuszaságát, a képeket, az iratokat, mindent. Még a hülye filceimet is, amikkel írogatni szoktam. Amikor pedig kinyitottam a szememet, akkor ott állt előttem. Kicsit hátratántorodtam, majd ellöktem magam a közeli asztaltól, és átfutattam a tekintetemet az ismerős jegyzeteken. Kézbe vettem a filceket, az egyiknek levettem a kupakját, és a számba vettem, miközben kézzel letöröltem, hogy újabb kérdéseket vessek fel rajta. Mint: „Ki a hamis tanú?”, vagy „Milyen új tárgyi bizonyítékok akadtak?”
A plafon felé fordítottam a fejemet, és kilőttem a kupakot. Elkaptam, visszaillesztettem a filcre és ismét tárcsázni kezdtem. – Mrs Morrow? Igen, én is roppantmód örülök magának, de szükségem lenne a segítségére. Nem, nem társkereső és nem is tenyérjóslás. Az ügyről szeretnék magukkal beszélni. Mégis mióta számít fel órabért? – hallatszott az én részemről a beszélgetés. A közeli barátaimon és a családomon kívül még soha senki nem láthatott ennyire izgatottnak. Egészen kivirultam a lehetséges munkától. Még a rosszullétemet is teljesen elfeledtem az ügy érdekében. Miután sikerült meggyőzni Stiles egyik nagynénjét, kinyomtam a telefont, és egy újabb dolgot karcintottam fel a táblára: „Új jósokat keresni”.
Még percekig izgatottan mászkáltam, vagy a táblámat szemléltem, amikor a kezdeti energialöket veszíteni kezdett a hatásából, és le kellett rogynom egy székre, hogy ne essek össze. Azért még odaküzdöttem a székkel a táblához, hogy jól lássam.

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Szer. Aug. 27, 2014 11:30 pm

Felvontam az egyik szemöldökömet a srác megjegyzésére. Eddig úgy gondoltam, hogy az én terepem a gúnyolódás, az övé pedig a szarkazmus. Talán cserélni akar? Vagy vegyem kihívásnak? - Itt biztos nem, ahhoz inkább mássz át a Sportklubba. - Jegyeztem meg és már eldönteni sem tudom, hogy szarkasztikus voltam-e vagy csak szimplán gúnyos, esetleg még a kettőt vegyítettem-e benne. Azt meg úgyis Jace-re bízhatom, hogy végül miként fogja fel. És őt ismervén biztos nem bókként.
- Tudom-tudom, és az apád Jason... - Forgattam meg a szemem. Még szerencse, hogy nálunk nincs ilyen hülye névöröklés, szegény Nath a falra mászna tőle, bár én kiegyeztem volna az édesanyám nevével, Karen Nichole, szép, nőies nevek. Mondjuk az April helyett bármelyiket elfogadtam volna...
Aztán ugye szép lassan a mondandóm második fele is eljut az agyáig. Mondanám, hogy ráfoghatjuk a betegségre, de a vámpírok nem szoktak lebetegedni... Hmm, ezt szóvá tegyem hangosan is? Azt hiszem félreteszem akkorra, amikor már kellően ráuntam a hülyeségeire.
Azután valahogyan sikerült elgondolkoznom és egy elég szép összeesküvés elméletet kialakítanom arról, pontosabban inkább elkezdenem kialakítani arról, hogy miért is hiányozhatott ebben az egy hétben. Ez is egy elég jó kutatási téma lenne, de ne térjünk el a tárgytól... Szóval meglengette előttem a kezét, én pedig nagyokat pislogtam és kicsit meg kellett, hogy rázzam a fejemet, hogy észhez térjek. Én most komolyan őt bámultam? Tettem fel a költői kérdést először magamnak, majd a minden további félreértés elkerülése végett, kivételesen felfedtem előtte a gondolataimat és elmondtam, hogy min gondolkoztam el, nehogy a rajongójának higgyen még a végén... Bár be kell, hogy valljam, tényleg jól néznek ki a testvérével, Jace meg mellé okos és komoly is. Igaz, jelen pillanatban nem éppen a helyes jelzőt használnám rá, de hát minden embernek vannak rosszabb napjai, és azért vicces ez a testileg teljesen legyengült, de lelkiekben rendíthetetlen Jace. - Bocs, kicsit elbambultam, miközben azon gondolkoztam, hogy hogy festhetsz ilyen ramatyul, ha egyszer vámpírvér folyik az ereidben, meg hát ez az egy hét betegszabadság sem éppen érthető ezen esetben. - Rántottam meg a vállam és el is fordítottam róla a tekintetemet, helyette pedig a faliújságot kezdtem tanulmányozni, és rájöttem, hogy elég sok mindent le kéne már róla szedni... Mert például a múltheti ütemtervet sem szedte le a heti takarítás felelős, azt hiszem nem árt, ha elbeszélgetek vele.
A szkeptikus tekintetét szíves örömest viszonozom egy "pont nem érdekel, hogy hogyan nézel rám" tekintettel és inkább nem is mondtam semmit. Mit mondhatnék? Amúgy is, válaszolni sem tudott volna, mert rögtön fájni kezdett a feje, ami nem hinném, hogy nála pont serkentené a kommunikációs készséget. A gyilkos pillantását álltam, engem nem tudott megijeszteni, miután volt alkalmam szemezni egy baziliszkusszal, azután már Jace gyilkos pillantása egy bolyhos kis nyuszikáéval ér fel. Persze vettem a célzást, ő jól van, majd kicsattan az energiától és dupla szaltókat dob a terem közepén. Nem fogom tovább nyaggatni, ha legközelebb szembejön velem így a folyosón, majd inkább csak megdicsérem, hogy mennyire kicsattan az életerőtől... A következő kérésének megfelelően csak megrántottam a vállamat és egy mukkot sem szóltam. Egészen addig, amíg ő meg nem szólalt, addig meg csak nézelődtem a teremben. Nem mondanám túl izgalmas időtöltésnek, így végül is elkezdtem babrálni a magassarkúm orrával, bár amikor a srác csak úgy felkapta a fejét és kitágult pupillákkal kapkodta a fejét a terem minden egyes szeglete felé, azt hiszem sikeresen leültem meglepettségemben és nagyokat pislogtam rá. Jelen pillanatban pont úgy festett, mintha csak egy pszicho-thriller őrült gyilkosával ülnék szemben. Azt hiszem jól is jött az a kis távolság most, hogy elmentem neki egy papírzacskóért, még ha vissza nem is olyan lelkesen és azt hiszem kicsit halkra sikerült még a megszólaláson is. - Biztos, hogy jól vagy? Mert az előbb még egy pszicho-thriller örült gyilkosára hasonlítottál, most meg a megszállott nyomozóra... - Jegyeztem meg magamtól szokatlanul halkan. Kissé tényleg furcsa volt ez a hirtelen váltás, és már magában a tény is, hogy Jace Merritt de Brastoll lelkesedik valamiért...
Közben visszatértem a cikkemhez, bár a kelleténél többször pillantottam Jace-re és valahogy nem éppen tűnt úgy, mintha jobban lenne, inkább csak olyan volt, mint a drogosok, ha hosszú elvonás után újra szívhatnak. Hirtelen felpörög, majd megint összeesik, de biztos, hogy nekem az jól jönne ha Jace csak úgy spontán összeesne? Mert a fel-alá mászkálás és a holtsápadtságból valahogyan nem tudok jobb kimenetelre következtetni...
Közben befejeztem a cikkemet és a fáljt átküldtem az asztalok mögött lévő nyomtatóba, ami a megszokott zörgő, kattogó hangjával már nyomtatni is kezdte a keddi napilap első példányát. Amint végigért azon az 7 oldalon én már sebesen ott is termettem, valahogyan elkerülgetve Jace föl-alá járkálását és amint megszáradt a tinta a lapon, én máris olvasni kezdtem, hogy leellenőrizhessek mindent. A lelkes telefonbeszélgetésén még felül tudtak kerekedni a gondolataim, de ahogy felkiáltott még az újság is kiesett a kezemből. - Basszus Jace! Más is van itt... - Legszívesebben a szívemhez kaptam volna, de eléggé éreztem, hogy a mellkasomban dobog, így a két szabad kezemet inkább arra használtam, hogy összeszedjem a földön szétterült újságot és határozottan elégedetlen fejet vágtam. Nem, nem az újsággal van a gond. Az most is ugyanúgy jól sikerült, mint mindig, viszont Jace jelenléte határozottan kellemetlen tud lenni. Már komolyan hiányolom azt a hétfői magányos hatodik órámat... Közben visszaindultam a helyemre, előtte gondosan elhelyezve az újság első példányát a helyén, hogy holnap reggel már mehessen is a nyomtatás, majd a kihelyezések. Azt hiszem még a lelki békém is teljesen helyreállt, de ahogy Jacere pillantottam ismét felborult az egész. Megtorpantam, talán nem tehettem meg többet öt lépésnél, de már nagy szemekkel pislogtam a terem közepére, ahol Jace firkálgatott egy eddig ott nem lévő táblára. Azt hiszem kissé le is sokkoltam, mert pár másodpercnek el kellett telnie, hogy egyáltalán azt el tudjam dönteni, hogy ezért lecsesszem, kérdőre vonjam vagy érdeklődjek-e! - Te jó ég Jace... Mégis minek kellett ez ide és mi ez a sok jegyzet? - Kérdeztem, miközben nagy nehezen újra mozgásra bírtam a lábaimat és mellé sétáltam. Nem illik beleolvasni más jegyzetébe, de azt hiszem a Sajtószoba közepére varázsolt jegyzettáblákra ez nem vonatkozik... És persze mentségemre szóljon, hogy csak rálestem! - Ó, a kicsi Daisy Millert hat éve lezárt esete. Csak nem újra megnyitották? Ez érdekes, lehet telefonálnom kéne apának... - Fordultam el és az utolsó mondatot inkább csak morogtam magamnak. Bár ha én hallottam róla, akkor már apának is kellett. Épp, hogy elindultam a táskámhoz a telefonomért, már csörgött is. Kicsit sietősebbre vettem a tempót és még éppen, hogy sikerült felvennem. Jól sejtettem, apa hívott. - Igen, hallottam, hogy megint megnyitották. Mész is a rendőrségre? Én is veled mehetek? - Kezdtem lelkesedni, de szinte rögtön visszaesett a kezdeti lendület. - Ugyan már! Ez csak egy tesióra! Kééérleek, hozom Nathanielt is! - Kezdtem el győzködni az apámat, hogy engem is vigyen magával. Ebből nem maradhattam ki!

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Csüt. Aug. 28, 2014 12:46 am

A kis megjegyzésére felsóhajtottam. – Igen, azt vettem észre, hogy valakitől itt csendben se lehetne meghalni – vetettem rá egy ronda pillantást. – Köztudott, hogy az itt ragadt lelkek olykor nem tudják elhagyni azt a helyet, ahol meghaltak. Szerinted én izzadságot meg dezodorszagot akarnék érezni holtomban?! Akkor inkább már itt kísértenék. – Halálosan komolyan válaszoltam neki. A halállal viccelődni nem túl jó dolog, de akinek volt szerencséje megtapasztalni milyen, ha valaki más is van a testében hosszú éveken át, akkor talán az nyugodtan mondhat ilyeneket. Elvégre, Meredith majdnem kinyírt. Csak az oly sokat sértegetett büszkeségemnek és rendíthetetlen makacsságomnak köszönhetően maradtam életben.
Arra, hogy befejezte a ki nem mondott gondolatomat gyanakvóan pillantottam rá. Valóban ennyiszer mondogathattam, vagy nyomozott a családom után? Mindenesetre összeráncolt homlokkal fürkésztem az arcát hátha az elárulja a magamnak megtartott gondolatomat illető választ.
Én hallgattam, ő pedig annyira bámult engem, hogy már frusztrált, ezért vissza kellett rángatnom valahogy a valóságba. A bocsánatkérésére csak megrándítottam a vállamat, azonban a következő megjegyzése őszintén meglepett, bár az arcomról ezt nem olvashatta le. Pár pillanatig a tekintetét kutattam, majd halkan megszólaltam. – Bár fizikailag képtelenek vagyunk megbetegedni, de attól még lehet mása oka annak, hogy rosszul vagyunk. Például pszichés problémák, vagy lelki eredetűek. – Vagy egy pszichopata lélek, aki rámászott az öcsémre. Apropó, öcsém. Van egy olyan érzésem, hogy ma egy órájára sem ment be. Majd ezt el is mondom anyáéknak, ha nem jelentkezik. – De különben meg szerintem semmi közöd hozzá, hogy miért vagyok beteg – jegyeztem meg. Elvégre beteg voltam, vagy valami olyasmi. Még nem voltam teljesen ura a testemnek, Meredith az elszakadással elvette az energiáim egy részét, ezért azok a pillanatok, amiket ő szokott kitölteni a testemben hirtelen üresjáratokká lettek, és nyilván valahogy ezek okozhatják a rosszulléteimet. Bár igazából fogalmam sincs. Nem értek én ehhez annyira.
Észrevettem, hogy máshová kezdett nézni. Felfogta, hogy zavar a bámulása, vagy vajon ő maga jött zavarba valamitől? Fogalmam sem volt róla, de amíg nem bámult annyira, nem érdekelt.
Aztán percekig csak farkas-szemeztünk egymással. Én elég jól bírtam, hiszen a halottlátáshoz például nem igen szabad pislogni, ezért megtanultam úgy meredni, ha éppen szellemek után kutattam, és ezt a nézést kombinálni tudtam a „vigyázz az életedre, mert veszélyes vagyok”-tekintetemmel.
De kénytelen voltam megszakítani, mert újabb fejfájások kínoztak, majd amikor hirtelen kitisztult a fejem egy kislány hangját hallottam. Nagyon halk volt. Miközben suttogott, pityergett is, mert alig értettem mit mondott. Azonban hiába kerestem a teremben, sehol nem láttam őt. A tekintetem találkozott Joyce-éval, és meglepetten néztem rá. De nem voltam hajlandó magyarázkodni előtte. Mégis mi köze lenne a dolgaimhoz?! Nem kellene az én dolgaimba is beleütnie az orrát!
Amíg elment a papírzacskóért, én sms-eket írtam, és elég dühös arcot vághattam, amikor az öcsém közölte, hogy a házi szellemünk éppen lefoglalja. Nem akartam tudni mit művelhettek. Majd Stiles is írt, hogy még nem tud jönni. Nem tetszett a dolog, hogy Miss Kotnyelességgel kell még több időt töltenem.
Az értesítés után felpattantam, és megindultam az asztalom irányába, amikor Joyce kérdezett tőlem valamit. Halkan, kissé vészjóslóan felnevettem. – Biztos. Csak erre vártam! Biztosíthatlak a felől, hogy az őrült gyilkos nem a személyemben keresendő, szóval, amikor nem húzol fel nincs okod az aggodalomra – mondtam miközben bekapcsoltam a gépet. Valósággal éreztem, hogy mindenegyes porcikám megtelik élettel, és még a szemeim is az ügy okozta telhetetlen vágytól égtek. Le akartam zárni ezt az esetet, de ezúttal végleg.
Amíg én a dolgaimat intéztem, ő a kis megszokott nyugalmával intézte az újságot. Nem értettem, hogy bír ilyen nyugodt maradni, bár ő nem tudott az esetről és nem is volt köze hozzá. Én pedig már évek óta újra és újra leporoltam ezt az aktát, és mindig arra jutottam, hogy a dada hazudik. És most felbukkant a hamis tanú. Szinte biztos voltam benne, hogy ő az, de kellett Stiles egyik nagynénjének megerősítése. Ezért, amíg a társam éppen órán ült, én rendszereztem a gondolataimat, és elküldtem Stilesnak minden fontos információt.
Amikor a nyomtató kattogni kezdett, úgy éreztem, mintha a fejemben lévő kattogást hallanám vissza. Végül sikerült pár szót váltanom Stilesszal, és amikor felkiáltottam, Joyce szinte egyből lehurrogott. Szkeptikusan ránéztem. – Nem mondod? – kérdeztem vissza gúnyosan, bár ez inkább csak iróniától csöpögő kérdés volt, amire nem volt szükséges válaszolnia. Amikor megláttam a földön landolt újságot, halkan felsóhajtottam, és intettem egyet, mire az újság megemelkedett mielőtt még Joyce-nak le kellett volna hajolnia érte, és ezzel a kis varázslattal ismét rendbe szedtem a lapokat. Ő folytatta a dolgát, én pedig elővarázsoltam a jegyzeteimet, és ismét elmerültem azokban. Helyszínek, tanúvallomások, képek, nevek, időpontok, gyanúsítottak voltak rajta. Egy szóval: minden. És egyetlen egy láncszem hiányzott. Vagy talán kettő, és akkor megoldhatnám az ügyet. Mint az imént utána jártam, a dada nem is dada, hanem egy zsoldos, de kötve hiszem, hogy bármibe is beavatták volna. Tehát a dadától – vagy Stiles jós nénikéitől – csak egy megerősítés hiányzott, azonban a gyilkosság helyszínét sose tudták meg. Nem hinném, hogy erről tudna a nő, tehát a kislányra volt szükségem, akit sürgősen meg kellett találnom. Amíg a zsaruk a kiégett nyomokon haladva eljutnak az évekkel ezelőtt kitalált feltevésemig, addig én az egész megoldhatnám.
Joyce ismét megszólalt. Kezdtem úgy érezni, mintha a csaj valami Meredith-pótlék lenne. Most, hogy Meredith nem dumált a fejembe, rám szabadítottak egy idegesítőbb fruskát, aki kívülről dumált bele a gondolataimba. Hurrá. Halkan felsóhajtottam. – Mert szükségem volt rá, azért – feleltem mogorván. – Szerinted? Tények és feltevések. Információk tömkelege. Az agyam által kreált rendszer. – Amikor mellém lépett gyilkosan rápillantottam. – Mondom, az agyam által kreált rendszer. Megengedtem, hogy belepillants? – kértem számon kissé éles hangon. Milyen szemtelen! Én bezzeg nem turkálok a gépén – csak talán Stiles –, szóval semmi joga ahhoz, hogy belepillantson a jegyzeteimbe.
Majd amikor csicseregni kezdett, még megvetőbben pillantottam rá. – Az én ügyem. Szálljatok le róla! – morrantam rá. Hiszen kivel beszélt Daisy? Velem. Kitől kért kétszer segítséget? Tőlem. Akkor meg miért nem tudják tiszteletben tartani a dolgaimat?! Aztán megcsörrent a mobilja. Rosszat sejtettem, mindenesetre kicsengettek, és hamarosan felbukkant Stiles is. Biccentett a Főszerkesztő Kisasszonykának, majd mellém sorolt, és számon kért, hogy miért varázsoltam. Nem tehettem róla! Véletlen volt.
Már éppen tárgyaltuk, hogy akkor lenézünk a nénikéihez, amikor a kotnyeles nőszemély nyávogni kezdett az apjának. Megforgattam a szememet, közben pedig Stiles eltüntette a táblámat. Legalább ehhez értett. Aztán átkaroltam a vállánál, hogy rátámaszkodhassak. – Én a helyedben nem a rendőrségre mennék. Mindig le vannak maradva – jegyeztem meg gúnyolódva. Hát, a rendőrség cselekvőkészsége szinte a nullával volt egyenlő.
– Látom, a The Judge visszatért – vigyorgott rám Stiles, mire elégedetten bólintottam. Ha a csaj nem figyelt, akkor nem juthatott el az agyáig az álnevem, ha meg figyelt, akkor meg nem érdekelt különösebben, hiszen úgysem tarthattam örökké titokban. Ráadásul, ezzel is jeleztem neki, hogy okosabb vagyok a rendőröknél és a nyomozóknál.
– Lépjünk. A nénikéid nem bírnak örökké nyugton maradni. A végén még meglépnek nekem – fordultam a barátom felé. – Neked pedig, nem tesi órára kellene menned? – pillantottam rá kérdőn Joyce-ra.
– Lenne kedved velünk jönni? – kérdezte Stiles Joyce-tól, mire gyorsan oldalra fordítottam a fejemet, és olyan rondán néztem a társamra, amennyire csak kitelt tőlem.
– Ne kezdd… – fogtam bele a fenyetőzésbe, de ezúttal rám se hederített.
– De most miért ne? Ő is akar az esettel foglalkozni. Én egyedül nem tudnék rád vigyázni… – győzködött, mire a lehető legrondábban néztem rá.
– Aztán ő is a nyakamon marad, mint te… – dünnyögtem annyira halkan, hogy csak ő halljon, majd Joyce-ra pillantottam. – Ha jönni is akarna, órája lesz.
– De meg tudnánk oldani! – Ó, Stiles! Komolyan nem tudod mikor kell befogni a szádat?! – Connor mester elkérhetné. Sokszor csinált már ilyet…
Inkább nem kommentáltam a szavait. Kész, teljesen az őrületbe akart kergetni. Mindenesetre, ha nagyon erősködtek, akkor hajlandó voltam beadni a derekamat.

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Pént. Aug. 29, 2014 12:08 am

A szavaira elég szkeptikusan tekintettem. - Nem is azért szereztem meg ezt a termet, hogy itt kísérthess majd. Meg ha beszélek, talán meggondolod magad és mégis a büdös Sportklubbot választod. - Rántottam meg a vállam.
Azután egy kellemes kis bambulás következett, némi összeesküvés elmélettel megfűszerezve a de Brastoll ikrek egyikére. Igaz, az alany engem is meglepett, de a felháborodása még inkább. Azt hittem ő is ugyanolyan egoista, mint az öccse, bár az is, de úgy tűnik ő már annyira nem szívleli a rajongókat. Vagy csak megjátssza az elérhetetlent? Elképzelhető, bár az én fantáziámat akkor sem sikerült még beindítania, még csak zavarba sem sikerült hoznia.
Felvontam a szemöldököm. - Elhiheted, hogy pont nem a te lebetegedésed fog engem érdekelni. Csak megjegyeztem, hogy elég érdekes mesét találtatok ki. - Komolyan azt hiszi, hogy engem érdekel, hogy miért betegedett meg? Ő maga sem, nem hogy még a betegségei is...
Azután farkasszemet néztünk, és én nyertem. Igaz, valószínűleg azért, mert fáj a feje, más okot nem igazán tudok elképzelni, amiért képes lenne félredobni azt a mérhetetlen büszkeségét és pislantani egyet. Bár én akkor is elégedett voltam, mivel az a gyilkos pillantása a legkevésbé sem hatott meg, mert mint az előbb mondtam, egy baziliszkusszal való szemezés ennél sokkal rosszabb. Mondjuk meg nem mondanám pontosan, hogy mit olvashatott ki a tekintetemből, de szerintem elég ádáz volt ahhoz, hogy állja az övével a versenyt. Elvégre egy sárkányt, egy baziliszkuszt és még jó pár varázslényt sikerült meggyőznöm vele, hogy inkább ne akarjon velem kekeckedni.
Amíg elmentem a zacskóért összeszedtem magam, bár tényleg sikerült meglepnie és még inkább biztossá tenni a tényt a fejemben, hogy nem normális, de úgy döntöttem, hogy most már meg sem lepődök semmin vele kapcsolatban.
- Nem aggódom. - Mit is mondhattam volna? Hogy akkor is elég furán viselkedik? Már mondtam neki... Na mindegy, furcsa és kész, nagyon nem lehet mit kezdeni vele. Viszont tényleg elgondolkodtató, hogy akkor most melyiküket is kéne normálisabbnak nézni, Jace-t vagy Kane-t? Mert mind a kettő elég furcsa és hülye a maga módján.
Hát, tévedés lenne azt állítani, hogy nem tudok az ügyről, inkább azt mondanám, hogy arról nem, hogy újra megnyitották. Amúgy még érdekelne is, de azért egy ilyen eset még annyira nem mozgat meg engem, pontosabban mondva én rendelkezem némi önkontrollal is vele ellentétben.
A leejtett újság és az ironikus megszólalására csak elfintorodtam. Komolyan mondom, eddig irtóztam Kane-től, de lassan már ő kezd szimpatikusabbnak tűnni. Még az sem segített, hogy utána összeszedte az általam leejtett újságot. - Köszönöm. - Nem mondanám, hogy hálás voltam, inkább azt, hogy ez volt tőle a minimum. Bár még ezt sem néztem volna ki belőle, hogy őszinte legyek.
Azután mellé sétáltam és a jegyzeteire pillantottam, amire elég haragos reakciót kaptam. Bár még most sem sikerült megijeszteni, nyugodtan pislantottam rá a jegyzeteiről. - Elég rendszertelen egy rendszer... - Jegyeztem meg, majd folytattam. - Akkor talán ne a terem közepére idézd elő és nem fognak beleolvasni. - Rántottam meg a vállam. Lényegében semmi újat nem láttam, ezek közül mindent olvastam már apa aktáiban az úgy kapcsán. A következő megszólalására felvontam a szemöldököm. - Nem, nem a te ügyed. Azé, aki megoldja, te csak egy vagy azok közül akik ezzel próbálkoznak. - Jegyeztem meg, de a gúny helyett inkább kioktatási szándék csengett a hangomban. Még ha tudnám is, hogy a halott lány szelleme kér tőle segítséget sem mondanám azt, hogy az övé az ügy. Igazándiból csakis azé lehet, aki ezt megoldja.
Felvettem a telefont, de a kicsengetésre még csak fel sem figyeltem. Stiles-t is csak félig-meddig vettem észre és kissé késve intettem neki vissza, miközben próbáltam meggyőzni az apámat, hogy engem is vigyen magával.
Szikrázó tekintettel fordultam Jace felé. Igaz, ez most nem ellene szólt, de őt sikerült vele megjutalmaznom. - Csak az új bizonyíték és a hamis tanú miatt megyünk oda. - Jegyeztem meg. És csak fél füllel, de hallottam, amit beszéltek. Felvont szemöldökkel mértem végig Jace-t, majd rántottam meg a vállamat. Vajmi kevés esélyt láttam rá, hogy ő legyen az, de ha játszani akarja a nagy menőt, akkor csak játssza. Pont nem hat meg. Kinyomtam a telefont. Apa nem egyezett bele, úgy tűnik nincs kedve megint megharagítani anyát, pedig az az egy tesi óra...
Jace szavaira elhúztam a számat. - Nagyon sok kedvem van hozzá. -Jegyeztem meg szarkasztikusan, miközben elkezdtem összepakolni a cuccomat. Stiles szavaira egy pillanatra megálltam és kérdőn néztem rájuk, amire pedig befejezték a kis vitájukat én már mellettük voltam. - Szívesen veletek tartok. Kíváncsi lennék a The Judge milyen munka közben. -Azt hiszem kicsit gúnyosra sikeredett a vége, de egy elégedett kis mosoly ült ki az arcomra. Ha Connor mester tényleg meg tudja oldani, hogy elléphessek a tesi óráról és velük mehessek, akkor szíves örömest belemegyek.

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Pént. Aug. 29, 2014 1:16 am

A szavaira összeráncoltam a homlokomat. Volt benne valami. – Attól függetlenül, inkább halálra idegesítenélek, minthogy a srácokat szagoljam az öltözőben – feleltem higgadtan. Jelenleg még nem sikerült elérnie, hogy felhúzzam magam rajta, bár közel állt hozzá. Azonban a hangom mindvégig halk és kimért maradt.
Tény és való, nem értettem mi a francot bámult rajtam, és a következő kis megjegyzésével is sikerült meglepnie. Most először merült fel bennem az a kérdés, hogy a lány rendelkezhet-e némi értelemmel. – Amilyen kotnyeles vagy, nálad nem tudni – válaszoltam talán kissé gyűlölködő tekintettel. Elvégre be kellett ismernem, hogy ő is épp olyan minden lében kanál természetű volt, mint én, és ez nem tetszett. Nagyon nem. – Igazán? És mégis mi olyan érdekes azon, hogy kimerültem? – kérdeztem vissza enyhe gúnnyal a hangomban, mert mindenki úgy tudta azért lettem beteg, mert túlságosan kimerültem és túlhajszoltam magam.
Farkas-szemet néztünk, és csak azért sikerült nyernie, mert újabb rosszullét kerített a hatalmába, de ne higgye azt, hogy megússza ennyivel. – Most büszke vagy magadra, mi? Hogy egy beteg, kimerült személy ellen győztél. Olyan gyerekes vagy… – jegyeztem meg halkan. Annyira nem izgatott, hogy megnyerte ezt a párharcot, mert tisztában volt azzal az erőfölénnyel, amivel rendelkeztem vele szemben. Az más kérdés, hogy ezt elég erősen elfojtottam magamban. Egészen idáig. De amint jobban leszek, visszafizetem neki.
Arra a kijelentésére, hogy nem aggódik, megvetően felhorkantottam. – Nagyon helyes. Mert nem kell se a sajnálatod, se az együttérzésed. – Igen, lehet, makacs vagyok és bunkó, de mint korábban említettem, ez tartott eddig életben.
Majd az ügy hírére teljesen fellelkesültem, és szinte teljes mértékben sikerült ignorálnom a csajt, egészen addig, amíg rám nem szólt. A földön landolt újság láttán azonban képes voltam megemberelni magam, elvégre nem csak a saját munkám, hanem másé is benne volt. Az megint csak más kérdés, hogy nyilvánosan nem voltam hajlandó elismerni mások munkáját.
– Nincs mit – morogtam, majd visszafordultam a táblámhoz. Azonban Joyce szemtelenül belepofátlankodott a személyes terembe, és a megjegyzésére szkeptikusan tekintettem rá. – Attól, hogy neked rendszertelennek tűnik, még nem az. De hát hogy is érthetnéd meg, ha egyszerűen nem tudsz az én fejemmel gondolkozni?! Ennyi erővel én is leszólhatnám a dolgaidat, de jelenleg nem akarom a maradék energiáimat a te pocskondiázást se érdemlő dolgaidra pazarolni – vágtam vissza. Elvégre, ha már az én dolgaimat sértegetni merészelte, én miért ne indíthatnék ellentámadást? – Attól, hogy véletlenül itt jelent meg, még nem jogosít fel arra, hogy belenézz! Különben is, ez olyan, mintha a drágalátos gépedben turkálnék, mert bekapcsolva hagytad, én meg nem bírtam volna megállni, hogy ne nézzem meg miket tárolsz rajta – szóltam vissza ingerülten. Attól, hogy Meredith feltörte az erőmet elzáró pecsétet, visszatért a régi ingerlékenységem is. Legalább is, egy ideig biztos, hogy ez a csaj fel tud majd húzni, de mihamarabb megtanulom, majd kontrollálni.
Amikor ki akart oktatni gyilkosan pillantással viszonoztam a szavait, és fenyegetően közelebb léptem hozzá. – Idefigyelj, kislány! Én ismertem Daisy Millert. Sokkal több közöm van ehhez az ügyhöz, mint a zsaruknak, vagy a drágalátos apádnak. Ez az én ügyem. Engem kértek fel rá, és már évek óta nem hagy nyugton. Ha belepofázol a dolgaimba, nem állok jót magamért. Én nem egy vagyok a sok közül. A többi nem jutott el olyan messzire, mint én. Közel sem járnak a megoldáshoz, én pedig csak egy karnyújtásnyira vagyok tőle – sziszegtem. Most igazán sikerült feldühítenie, pedig már évek óta nem éreztem ennyi indulatot. A bőröm alatt forró bizsergést éreztem, és az is feltűnt, hogy a mágikus erőm aurája egy csapásra megugrott. A körmeimet a tenyerembe mélyesztettem, majd elfordultam a lánytól. Komolyan ennyire meg akart halni?! Egy két lábon járó időzített bomba vagyok, és ő cseszeget? Normális egyáltalán?
Szerencsére elment a közelemből, így volt alkalmam lenyugodni, mellesleg Stiles felbukkanása is nyugtatóan hatott rám.
Joyce kis megjegyzésére gúnyos félmosolyra húzódtak az ajkaim. – Menj csak, aztán ne lepődj meg, ha a nap végére már előkerültek a gyilkosok. – Ó, megbízható informátoraim voltak Stiles nagynénjei, akik szintén láthatták a bizonyítékokat, és mindig ügyesen lemásolták nekem őket egy varázslattal. Nem kellettek nekem a rendőrök, ha ilyen nagyszerű kapcsolataim voltak.
– Nos, nekem is nagyon sok kedvem volt ahhoz, hogy felidegesíts, mégis megtetted, szóval el kéne menned arra az órára – szóltam vissza. És már indultam volna, de Stiles kitalálta, hogy vigyük magukkal a csajt. Ő is megkattant? Ma mindenki hülye rajtam kívül? A lány gúnyos kis megszólalását hasonló gúnyos kis mosollyal viszonoztam. – Nos, még az emberi roncs The Judge is képes meglepetéseket okozni, szóval ne becsülj alá, kislány! – szóltam vissza, majd ismét elővettem a mobilomat, és felhívtam a mestert. Tudtam, hogy úgyis kéznél van a mobilja, és pár perc után elégedett mosollyal nyomtam ki a telefont. – Azt mondta elintézi. Irány a Morrow-ház! – rátámaszkodtam a haveromra, aki egész úton nyavalygott, hogy ő nem akar visszamenni a nénikéihez. Én azonban kizártam mindkettejük hangját a fejemből, és csak arra eszméltem fel, amikor az egyik látó ajtót nyitott nekünk. – Elég szarul nézel ki, Jace – mért végig fintorogva, majd hátrakiáltott valamit az egyik húgának, de olyan érthetetlenül, hogy elképzelésem se volt arról mit akarhat. Én inkább nem válaszoltam neki. – Hé, kölyök! – Ez már Stilesnak szólt. – Ő a barátnőd?
Fuldokolni kezdtem a visszatartott röhögéstől, pláne, hogy Stiles riadtan próbálta elmagyarázni, hogy ő csak velünk jött. – Helyes. Találsz jobbat is – bólintott elégedetten a nagynéni, majd betessékelt minket, belőlem pedig kitört a nevetés. Ezért tényleg megérte, hogy elhoztuk a csajt!
– Jaj, ne haragudj! Nem gondolta komolyan… Ő mindenkivel ilyen… Szerintem igenis csinos vagy… – hadarta zavartan Stiles, míg nekem a kezembe nyomtak egy csésze teát, és épp azzal voltam elfoglalva, hogy ne borítsam magamra a röhögéstől, vagy épp ne égessem szét a számat.
Nem kérdeztem meg mit tettek a teába, de mivel csak engem kínáltak meg, ezért arra gondoltam, hogy nyilván valami olyasmit, ami enyhít a tüneteken. Pár perccel később olyannyira jobban voltam, hogy a nappaliban lévő asztalra dühösen rávágtam.
– Na, idefigyelj! – Már évek óta tegeztük egymást, pedig már elmúlt negyven. – Megbeszéltük, hogy nem pénzt kértek, akkor meg mi ez a nagy váltás? – kértem számon, bár nem mintha gondot okozott volna nekem kifizetni őket, de azért mégis csak megállapodtunk valamiben.
– Valamiből nekünk is meg kell élni… – vonta meg a vállát.
– Igazán? Talán befuccsolt a társkeresési-szolgáltatás? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban. Nem felelt. Percekig szemeztünk egymással, mire végre elém tolta a kezében szorongatott borítékot. – Mit kérsz cserébe? – méregettem gyanakodva.
– Sárkánypikkelyeket, karmokat és agyarakat – szabta meg az árat, mire bólintottam. Történetesen egy házisárkánnyal rendelkező egyénnek nem esett nehezére beszerezni az ilyesmit. Bár nem tudom hogyan fogom megmagyarázni anyámnak Lioth kinézetét.
– Meglesz. Beavatnál minket a részletekbe? – Stiles halkan odasúgott valamit Joyce-nak. Mintha arról beszélt volna, hogy milyen ijesztő tudok lenni. – Ki hazudott?
– A dada.
– Tudtam! – kiáltottam fel. – Akkor ebben mi van? – böktem a borítékra.
– Leírta a gyilkosokat, de a nevüket nem tudta meg sose. Azt is leírta, hogy hazudott, amikor kivallatták. Csupán a fickók személyleírása van benne, és az, hogy éveken át fizették, hogy tartsa a száját.
– Ó, egy szóval zsarolta őket. Hogy került elő a bizonyíték?
– A nő lakásán találták miután átkutatták a házat.
– Mi történt a nővel?
– Meghalt. – Ahogy sejtettem. Már amikor említette, hogy leírta a gyilkosok kinézetét, tudtam, hogy megölték. Egy elégedett mosoly ült ki az arcomra, amikor hallottam, hogy Stiles megint csak odasúgta Joyce-nak, hogy már korábban is gyanakodtam rá.
– Azt hiszem, felesleges lett volna a rendőrségre menned, Joyce – jegyeztem meg, miközben eltettem a borítékot. Több információra nem volt szükségem tőlük. Megköszöntem Mrs Morrow segítségét, majd végigmértem a többieket. A tekintetem Joyce cipőjére esett. – Azt le kell cserélned! –jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Túrázni megyünk. – Tettem hozzá, bár Stiles váltig állította, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy az erdőben mászkáljunk, hajthatatlan voltam.

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Vas. Aug. 31, 2014 1:19 am

- Chh, pedig már reménykedni kezdtem. - Vigyorodtam el, és szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ki tudnám annyira idegelni, hogy elhúzzon innen. Vagy legalább is annyira biztosan, hogy kiakadjon, de hogy mi lenne annak a következménye, arról sejtelmem sincsen. Viszont a következő szavaira összeráncoltam a szemöldökömet, miközben megpróbáltam nem észrevenni a gyűlölködő pillantását, amit én teljesen mértékben alaptalannak találtam. - Ezt vicces pont tőled hallani. - Szinte csak tocsogott az iróniában a hangom. Tényleg kész vicc, hogy ezt pont ő mondja nekem, hiszen lehet nem túloznék, ha azt mondanám, hogy ő még nálam is kíváncsibb természet. - Az, hogy nem hallottam még kimerült vámpírokról. Leszámítva a ha nem iszik vért. - Rántottam meg a vállamat. Nem hinném, hogy Jace ebben szenvedne, bár mintha csak felgyúlt volna a fejemben egy égő és az ötlet, valahogy mindent megmagyarázott. Bár fogalmam sincs, hogy a vámpír gyerekek is ugyanúgy isznak-e vért, mint a szüleik, de ha igen, akkor akár ki is éheztethette magát, annak viszont mi értelme lenne? Nem hinném, hogy mazochista, és a mai világban már egész könnyen lehet vérhez jutni. Viszont ha tényleg szüksége van vérre, akkor lehet annak a hiányával lesz a baja. Talán nem bírja az izét? Mondjuk elég kényesnek tűnik...
Nevetnem kellett, de végül is csak egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra. - Nem azzal vagyok elégedett, hogy nyertem, inkább azzal, hogy a gyilkos tekinteted egy bolyhos kis nyuszikáéval egyenlő egy baziliszkuszéhoz képest. - Vigyorogtam tovább, de kezdtem úgy érezni, hogy a mosolyom gúnyosból elégedetté válik. Nagyon ki akartam mondani. Nagyon, de nagyon, bár a következményekkel nemigen számoltam előtte, de talán túlélem.
A horkantására és az utána következő szavakra csak megforgattam a szemem. Hogy lehet valaki ilyen bunkó és érzéketlen? Elképzelni nem tudom... Még szerencse, hogy én nem süllyedek ilyen mélyre, mint ő.
- Tudod, ha olyan pocskondiázást sem érdemlőek lennének, akkor nem kértél volna tőlem segítséget, valamint nem törtétek volna fel az apám rendszerét. - Mutattam rá a tényre miszerint mégsem olyan haszontalanok az információim, mint amilyennek azt ő megpróbálja beállítani.
Felvontam a szemöldököm. Még szerencse, hogy párszaszájú vagyok, mert Jace már körülbelül annyira sziszeg, mint Mork, a baziliszkuszunk. - Attól még, hogy ismerted, nem hinném, hogy ki kéne sajátítanod magadnak az ügyet. - Jegyeztem meg, miközben visszaindultam az asztalomhoz.
Inkább figyelmen kívül hagytam amit mondott és az apám meggyőzésére törekedtem, de a következő megjegyzését már nem hagyhattam szó nélkül. - Te kezdted. Csak azt kapod, amit adsz, ne lepődj meg ha mások felidegesítenek, te is ugyanolyan idegesítő vagy. - Jegyeztem meg, bár a hangom és az arcom egyaránt nyugalmat tükröztek, így kissé ellentétesre sikeredett, de azt hiszem ez csak a mérhetetlen türelmemnek volt köszönhető, amit Raven mellett tanultam, amíg még kicsi volt.
- Hát, kíváncsian várom. - Mosolyodtam el, és azt hiszem egy pillanatra eluralkodott rajtam a versenyszellem. Bár nem igazán tudtam szembeszállni vele, hisz ezzel az üggyel sohasem foglalkoztam, valahogyan nem keltette fel az érdeklődésemet, míg neki kész bizonyíték és információ arzenálja volt. Esélytelen volt, de valamit azért majd nekem is fel kellene mutatnom.
Elindultunk és kicsit értetlenül álltam Stiles panaszkodásához, de ahogy odaértünk mindent megértettem. Amint felém fordult Stiles nagynénje és kinyílt a hatalmas szája, szíves örömest behúztam volna neki egyet, de azt hiszem az nem lett volna illendő dolog. Bár ilyen helyzetben mégis kit érdekel az illem? - Nem gond, Jace után kész felüdülés a nagynénéd személyisége, meg amúgy is, az ilyen nők mindig így viselkednek, van aki féltékenységből, van aki, hát lényegében ennyi. - Rántom meg a vállam, és mi tagadás elég idegesnek éreztem magam, a hangomban mégis csak csak minimális él hallatszott. - Bár elképzelni nem tudom, hogy mi baja lenne azzal, ha én lennék a barátnőd. - Rántottam meg a vállam, miközben villámokat szórtak a szemeim Jace felé, és határozottan szuggeráltam őt, hogy fulladjon bele a teájába, sőt jelenleg, csak, hogy kizökkenthessem a vén banyát még randizni is képes lettem volna Stiles-szal, bár ez csak a jelenlegi idegállapotomnak köszönhető, hisz amikor a múltkor flörtölni próbált velem szegényt határozottan lekoppintottam.
Sajnos nem fulladt bele, pedig jobban örültem volna, ha itt halna meg, mint a nagy nehezen kikért Sajtószobában. Akkor legalább az itteni banyákat idegesítené, nem pedig engem a jelenlétével. Miközben én ezen filóztam, ők üzletelni kezdtek. Nem igazán érdekeltek a részletek, én csak menni akartam már. Nem tetszett ez a hely, sem az itt élők. Bár amikor Jace elővette a szokásos bunkó modorát és elég szépen beszólt a banyának nem bírtam ki, kuncognom kellett. Ha már én nem szólhattam be rendesen, legalább azt kiélveztem, ahogy Jace megteszi ezt.
Elengedtem a fülem mellett, amikor Stiles fényezni próbálta Jace-t és tömören, érdektelenül csak annyit mondtam, hogy "aha". Nem igazán érdekeltek Jace feltevései, én már menni akartam. Amikor pedig végre elindultunk ismét belém kötött, amire én csak megforgattam a szemem, de most mellőztem bármilyen megjegyzést. A következő szavaira meg csak felszusszantottam. - Jól van. - Előszedtem a táskámból a tesi cipőmet, a másikból pedig lazán kiléptem és beleraktam a tesi cipőm helyére. Az ajtóféltámlának támaszkodtam és gyorsan felvettem a fekete edzőcipőt. Érdekes hatást keltettem így, mert a fekete farmerom, a fekete cipőm, a szürke szövetkabátomban és egy fekete-fehér felső kissé olyan, mintha csak egy temetésről jöttem volna. Na mindegy, tényleg elég gyászos egy nap a mai...
Amikor Stiles épeszű dolgokra próbálta rávenni Jace-t, én csak a vállánál fogva kicsit visszahúztam. - Felesleges, nem hallgat a józan észre. Hagyd, had menjen, majd összekaparjuk ha lesz valami. - Legyintettem és bár nem vagyok benne biztos, hogy Stiles képes lenne hazáig cipelni, de maximum majd a telekinézissel haza emeljük.

Tárgy: Re: Joyce & Jace a sajtószobában Vas. Aug. 31, 2014 3:11 am

Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy mennyire volt gúnyos, vagy éppen őszinte. Mert valljuk be, azért kicsit tetszett, hogy nem egy átlagos viháncoló csajjal volt dolgom, hanem egy kotnyeles és nagyszájú nőszeméllyel. Ha olyan kedvem lett volna, talán még becsültem volna is ezen tulajdonságaiért, csakhogy nem voltam olyan állapotban, hogy értékeljem őt. – Nos, remélem, nyugtat a tudat, hogy a remény hal meg utoljára – szóltam vissza nyugodtan. Még valóban nem sikerült annyira felhúznia, hogy akár ártsak neki.
– Nos, az én kíváncsiságomnak legalább van egy határa, és én képes vagyok nem átlépni azt – jegyeztem meg epésen. Aztán a kis vámpíros megjegyzésére nevetnem kellett. – Kislány, ha nem tűnt volna még fel neked – és lehetséges, hogy még valóban nem tűnt fel neked –, én nem vagyok teljes mértékben vámpír. És megjegyzem szoktam vért inni, akár a tiédet is vehetném, ha annyira akarnám. De nem azzal van a gond. Ne akarj olyan dolgokat megérteni, amikkel kapcsolatban nem rendelkezel kellő információval. Inkább ne is járasd a pici agyad, mert a végén tropára megy, és akkor nem tudja ki összerakni az oldalakat az újságban. – Eleinte cseppet kioktató hangnemben beszéltem, aztán a hangszínem talán túlságosan is gúnyossá változott. – Mellesleg, nem kell féltened tőlem egy csepp vért se, ugyanis nem tetszik az illatod. – Jó, lehet kicsit hazudtam, mert nagyon is jó illata volt, és ha teljesen vámpír lennék, akkor biztosan nem tudtam volna megállni, hogy ne mélyesszem bele a fogaim a kis fehér nyakába. Ha nem lett volna ennyire idegesítő, akkor még talán picit engedtem is volna a vonzásnak – mármint az illatának –, mert külsőre nem igazán hozott lázba. Nem nézett ki szörnyen, csupán teljesen átlagos volt. Nem volt feltűnő.
A kis megszólalása hallatán elkomorodott az arcom, villámgyorsan felette termettem, és a vállait a padlónak nyomtam. A testem körül szikrák kezdtek pattogni, hiszen ezzel a kis hasonlatával sikerült felhúznia. Elég közel hajoltam az arcához, és úgy suttogtam neki. – Még mindig olyan biztos vagy benne? – Körülöttem még mindig szikrázott a levegő, de ügyeltem arra, hogy egyelőre a kis elektromos szikráim ne érjenek hozzá. – Nem vagyok olyan állapotban, hogy cseszegess, Joyce! Most ne… – suttogtam, majd feltápászkodtam a földről. Még így is kellő energiával rendelkeztem ahhoz, hogy pár pillanatig a földön tudjam tartani, aztán eltávolodtam tőle, hogy lenyugodhassak.
A következő megszólalására felvont szemöldökkel néztem rá: – Nem az információidra mondtam, hanem a rendszerre, amit használsz – sóhajtottam, majd az apjának a rendszerére még inkább magasba szaladt a szemöldököm. – Nem tudom, miről beszélsz – feleltem hűvösen. Elvégre azt nem én törtem fel, hanem Stiles, mert akkor én éppen nem értem rá.
Majd megint csak felidegesített azzal, hogy belepofázott a dolgaimba. – Idefigyelj! Az ügy az enyém, és kész – jelentettem ki határozottan, de a részletekre nem tértem ki. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy szellemekkel kommunikáltam, hogy az ő segítségükkel nyomoztam és ahhoz sem, hogy Daisy engem keresett fel.
Gúnyosan elmosolyodtam. – Nos, akkor te se csodálkozz, hogy azt kapod, amit megérdemelsz. – Megvontam a vállamat. – Az lehet, de én tisztában vagyok azzal, hogy mások agyára megyek. Te tisztában vagy azzal, hogy mennyire fel tudsz hergelni másokat, amikor nem kellene? – kérdeztem vissza. Bár Stiles próbált mindkettőnket lenyugtatni, nem jött össze.
– Csak figyelj! – mondtam, aztán Stiles támogatásával elindultunk. Stiles nagynénje most is olyan kedvesen fogadott, mint mindig, bár a patkány jelzőt most valamiért nem használta. Talán az új jövevénynek akart valami becenevet kitalálni. Joyce megszólalására halkan felhorkantottam, Stiles pedig még mindig zavartan bocsánatért esedezett. Na, ezért nem bírta felszedni a csajt, mert olyan kis nyámnyila volt…
– Nem hinném, hogy féltékeny lenne rád. Szimplán rühell mindenkit – pillantottam fel a csészémből, majd nem sokkal később a nagynéni, aki eddig nem reagálta le a dolgokat, végre ismét magához ragadta a szót.
– Azért, mert nem Stiles a leendő párod kicsi szívem, hanem a patkány! – rikácsolta, mire összeráncoltam a homlokomat.
– Szívatsz engem?! Bosszút akarsz állni rajtam, és csak szórakozol, vagy te komolyan beszélsz? – hördültem fel miután sikeresen összeégettem a számat, de ő csak megvonta a vállát. Na, ezért utáltam annyira a nőket, és tartottam őket koloncnak! Mert sose bírtak a lényegről beszélni és álladóan titkolództak. A patkányon igazából már fenn sem akadtam, vártam mikor hív így.
Aztán végre rátértünk a lényegre, és a kedvenc látómat se kíméltem a csípős megjegyzéseimtől, azonban, amikor meghallottam Joyce kuncogását, felvont szemöldökkel rápillantottam. Szóval valóban annyira nem szimpatizált Stiles nagynénjével, hogy a hozzáintézett szavaimat viccesnek találta. Elfordultam, és kicsit mintha felfelé görbült volna a szám sarka.
Viszonylag hamar elintéztem a dolgot, Stiles pedig próbált jobb színben feltüntetni, de annyira jól felépítettem a rohadék álcámat, hogy azon csak az avatott szemek voltak képesek átlátni.
Stiles némán szemlélte, ahogy Joyce átveszi a cipőjét, én pedig miután megjegyeztem a drága látónak, hogy inkább gyógyfüvekkel kéne bizniszelniük, átfutottam a boríték tartalmát, majd a haveromnak adtam. – Amint tudod, törd fel a nő számláját, és próbáld meg kideríteni, hogy ki utalhatta a pénzt – mondtam neki halkan. A tea valóban jó hatással volt rám. Már nem volt szükségem arra, hogy Stilesra támaszkodjak, így hát elég szkeptikus pillantást vetettem a párocskára, amikor Joyce magyarázni kezdett. – Hidd el kislány, csak arra hallgatok. És a józan eszem azt diktálja, hogy el kell mennem oda, ahol megtalálták Daisy Miller holttestét. Ráadásul, csak fél órányi van innen. Szóval gyerünk! – Miközben a csapat élén haladva mentem előre az erdő széléig, ahol az egyik túraösvény található, addig Stiles előbányászta a táskája mélyéről a tabletjét, és próbálta feltörni a dada számláját. Közben én lelkesen magyaráztam arról, hogy miért ilyen kihalt ez az ösvény, mert évekkel ezelőtt nagyon is kedvelt piknikező helyek voltak itt, amíg egy ilyen piknik során rá nem bukkantak a kislány holttestére. Egyszer már találkoztam itt Daisy-vel, ezért reméltem, hogy most is erre tévelyeghet a lelke.
Stilest nem kötötte le a magyarázatom, mert annyira elmélyedt a gépében, hogy párszor meg is botlott pár nagyobb ágban, és véleményem szerint Joyce-t se izgathatta különösebben, de ez nem érdekelt. Már jócskán letértünk az ösvényről, amikor megtorpantam. – Daisy! – kiáltottam el magam. A fák között visszhangot vert a hangom. Vártam, de Stiles motyogásán és a madarak csiripelésén kívül semmit nem hallottam. Lehunytam a szememet, és újra a nevén hívtam a lányt. Percek telhettek el, de nem adtam fel.
Hamarosan jobbról egy halk hangot hallottam: – Merritt? – Először a társaimra, majd a hang irányába pillantottam. Mivel Stiles még mindig nem reagált, ebből arra mertem következtetni, hogy még mindig csak én hallom őt.
– Szia Daisy – mosolyodtam el halványan. – Rég láttalak.
Kicsit talán hülyének nézhettek, amiért egymagamba beszéltem, pedig néhány méternyire állt tőlem egy szőke, piros szoknyát viselő hat éves kislány, aki ugyan halott volt. Egészen bájosnak nevezhettem volna, ha a koponyája bal oldalán nem éktelenkedett volna egy golyó méretű lyuk.
– Megváltoztál – jegyezte meg durcásan. Ismét egy szelíd mosoly ült ki az arcomra.
– Te viszont egy cseppet sem öregedtél. – Közelebb jött hozzám, és nagy kék szemeivel még mindig az arcomat fürkészte. – Daisy, ők itt a… Szóval, ők velem vannak. Megtennéd, hogy megjelensz nekik is? Ő itt Joyce – mutattam a lány felé, majd Stilest is bemutattam.
Daisy bólintott, aztán amikor már mindannyiunk számára látható volt, szélesen rámosolygott Joyce-ra. – Milyen csinos vagy! – jegyezte meg, aztán rám pillantott. – Te viszont nagyon betegnek tűnsz.
– Semmi bajom – vágtam rá. – Segítened kell.
– Nektek kell segítenetek nekem – felelte, és ismét Joyce-ra pillantott. – Elvesztettem Odette-et! – A szemeibe mintha könnyek gyűltek volna. Megsajnáltam. – Nem találom sehol, és biztos nagyon magányos!
Az ajkamba haraptam, hiszen jól tudtam, hogy ő az, aki magányos itt, az erdőben, ahogy azt is, hogy Odette miatt nem tudott továbblépni. – Figyelj, Daisy! Megkeressük neked Odette-et, de előtte el kell mesélned, hogy hol voltál utoljára, mielőtt itt ébredtél, rendben?
Nagy szemekkel rám nézett, majd Joyce felé pillantott megerősítés kéréseként. – Akkor segítetek? – kérdezte Joyce-tól is.
– Odette egy baba – tettem hozzá, hogy a lány is értse, hogy kiről, pontosabban miről volt szó.
Amint Joyce is közölte a kislánnyal, hogy igen, megkeressük neki, hosszas kérlelés után végre hajlandó volt visszaemlékezni.
Azt mondta, hogy valami nagy és sötét épület volt. Az ablakait bedeszkázták, és furcsa robotkarok voltak mindenütt. Valami régi gyárépület lehetett. Stiles előráncigált a táskájából még egy táblagépet – két táblagép és egy laptop volt a mozgó felszerelésünk –, és átadta Joyce-nak, hogy legyen olyan szíves, és keressen rá a helyre.
Közben én próbáltam kiszedni Daisy-ből, hogy hol látta utoljára Odette-et. Azt mondta, hogy a rejtekhelyen hagyta, valahol a közelben. – Tehát, azt szeretnéd, hogy fésüljük át a környéket? – kérdeztem tőle, mire bólintott.
– Ne aggódj! Megtalálom Odette-et, és visszahozom neked. És elkapom a gonosztevőket is – ígértem, ő pedig mosolyogva, finoman megérintette a kézfejemet. Nem is tudtam, hogy képes erre.
– Hiszek neked, Merritt! – Felsóhajtottam. Ez a név arra az időszakra emlékeztetett, amikor még fékezhetetlen voltam, és még nem találtam ki magamnak a Jace becenevet, de érthető volt, hogy Daisy így hívott, mert ő még ezen a néven ismert. – Azt hiszem… A rejtekhelynél állandóan esett az eső – ráncolta össze apró homlokát, mire az agyam kattogni kezdett, és gondolatban felvázoltam magamnak a környéket. Aztán hirtelen bevillant valami. Egy medenceszerűség kis csobogóval meg egy apró tóval. Emlékeim szerint ott volt egy barlang is.
Felpattantam. – Mindjárt jövök! – kiáltottam, és futva elindultam abba az irányba, nem törődtem Stiles kiáltásával.
Ő nyilván minden erejét összeszedve utánam siet majd. Legalább is, őt ismerve a tablettel a kezében bukdácsol majd, míg én viszonylag gyorsan haladtam a célom felé.
Hallottam Stiles kiáltozását, ahogy a nevem szólít, és néha mintha a szuszogását is hallottam volna, de nem mertem megesküdni rá.
A medence széléhez érve ledobtam a táskámat, és meg sem keresve a lefelé vezető ösvényt, egyszerűen a légmágia segítségével leugrottam. Könnyedén értem földet a kavicsokon, és amikor körbetekintettem, megláttam a barlang száját. Gondolkodás nélkül megindultam az irányába, de amikor beléptem volna, vad ordítás szűrődött ki, majd valami nekicsapódott a hasamnak, és végigsebezte azt. Métereket bukfenceztem hátra. A kavicsok megvágták az arcomat, vagy éppen a tenyerembe fúródtak. A hasamon lévő seb vérezni kezdett, de nekem a legnagyobb bajom mégis csak az volt, hogy az a valami széttépte a kedvenc ingemet.
Bosszúsan pillantottam fel, és akkor láttam, hogy egy tüskésfarkú sárkány dugta ki a fejét a nyíláson. Feltérdeltem, a bőrömet ért felületi sérülések gyógyulni kezdtek. Az arcomon és a kezem lévők szinte azonnal eltűntek. Amikor pedig készültem feltápászkodni, a sárkány tüzet lehelt rám. Szkeptikusan pillantottam fel, amikor körülöleltek a lángok. Rossz emberrel kezdett ki. – Ezt most komolyan gondoltad? A saját mágiámmal támadsz rám?
Nagyjából ekkor érhettek utol, ugyanis Stiles elkiáltotta magát, mire kiegyenesedtem, legyintettem, és az engem körülvevő lángok szertefoszlottak. Ezzel egy időben a hasamon lévő seb is begyógyult, sőt, amikor a kezemre pillantottam, láttam, hogy lassan kezdett egészséges színű lenni a bőröm, tehát nyilván a szemem alatti karikák is múlóban voltak. Mellesleg úgy éreztem magam, mint aki majd’ kicsattan az energiától, és vélhetően még a tekintetem is megtelt élettel.
A sárkány felé fordítottam a fejem.
– Ezt nem hiszem el… De hát… Hogy? Nem tudtam, hogy ilyesmire is képes! Néhány órája meg akart halni! – jutott el hozzám Stiles sopánkodása, ami megmosolyogtatott. Ez nem a korábban látott gúnyos vigyorok táborát erősítette, hanem azoknak a ritka alkalmak egyikét jelentette, amikor őszinte volt a mosolyom. – Ez… Ez… Mi történt? – dadogta Joyce felé fordulva. Nem láttam el odáig, csupán hallottam őket. Ez a lökött azt hitte, hogy meg fogok futamodni. Nos, ha meg lett volna kötve az erőm, nyilván így tettem volna, azonban be kellett jutnom oda, az ingem miatt pedig eléggé felhúzott a sárkány. Ismét szikrák táncoltak a bőrömön, de jelenleg csak szemeztünk egymással.
– Hé, Joyce! Te vagy a sárkány-szakértő, nem?! Értékelném, ha kitalálnád, hogyan állítsam meg anélkül, hogy meg kelljen ölnöm! – kiáltottam fel Miss Kotnyelesnek, majd épp időben ugrottam el a lecsapni készülő tüskés farok elől.